Sütöttem magamnak kalácsot. Még sosem csináltam ilyen formájút. Szerintetek milyen sorrendben készül?

Az elsőnél még pontról pontra követtem a videót, és rájöttem, hogy túl vékonyra sodortam a csíkokat. A másodiknál eltaláltam a vastagságot, és rájöttem, hogy milyen logika szerint kell hajtogatni, így a harmadikhoz már nem kellett a videó. A negyedikre meg már elfogyott a türelmem. Szóval a harmadik lett a legszebb.

Valahogy így van a gyerekneveléssel is. Gyakorlat teszi a mestert, mert az nem igaz, hogy zsigerből jön, illetve ami zsigerből jön, azt sokszor inkább nem szeretnénk. És amikor már értjük egy-egy eszköz logikáját, már nem kell minden egyes helyzetnek utánanézni, utánakérdezni, már magától megy. Aztán olyan is van, hogy elfáradunk, és éppen nem megy annyira.

A gyakorlás mindenesetre nagyon fontos, így fog áthuzalozódni az agyunk, és idővel így fognak rutinná válni azok az eszközök, amiknek a segítségével minden egy kicsit könnyebb, és tulajdonképpen jobb, és magabiztosabb szülőnek fogjuk érezni magunkat.

Ha már próbálgatod a Kapcsolódó Nevelés eszközeit, de valahogy még nem áll össze a rendszer, vagy szívesen ugrasz fejest egy újszerű szemlélet elsajátításába, szeretettel várlak 6 és 12 alkalmas szülőcsoportjaimba, aminek fontos eleme a gyakorlás. Nézd meg a programok között, hogy indul-e most ilyen csoport.

Senki sem azzal az elképzeléssel vág bele a szülőségbe, hogy majd bántani fogja a gyerekét. Aztán ez mégis megtörténik. Nem tehetünk róla. Még ha úgy is érezzük, hogy a gyerek tökéletesen megérdemelte a büntetés, valahol mélyen pontosan tudjuk, hogy nem. És ha „működne” a szelídebb módszer, kivétel nélkül mindenki azt alkalmazná. Valójában működik, csak sokszor nem vagyunk képesek rá, nem tudjuk hosszútávon fenntartani, így nem tudjuk megtapasztalni. Vagy meg is tapasztaltuk, csak egyszerűen nem megy mindig.

És akkor persze jön az önmarcangolás, a bűntudat, ami nem segít, éppen ellenkezőleg. Nemrég írtam ide egy könyvismertetőt, egy könyvről, amiben a szerző erős bűntudatkeltéssel igyekszik a szülőket a jóra bírni. Ez nem megy. Éppen ellenkezőleg, a bűntudat csökkentése az, ami segít még jobb szülőnek lenni.

Gyakran megkapjuk azt, hogy ez a „fejsimi” nem segít, mert akkor a szülő elkényelmesedik, hogy akkor jó vagyok így, jó szülő vagyok, akkor nem kell semmit változtatnom. Én nem ezt tapasztalom. Találtam egy idézetet, ami szerintem még az „elég jó” szülő koncepciónál is jobb. Mert még akkor is kételkedhetünk, hogy oké, de vajon elég jó szülők vagyunk-e?

Viszont ha azt mondom: fejlődő szülő vagyok, az azt jelenti, jelenleg erre vagyok képes, amilyen most vagyok, és törekszem arra, hogy még jobb legyek. És ez a törekvés is pont annyi, amennyire jelenleg képes vagyok, amit a rendelkezésemre álló információk és erőforrások birtokában meg tudok tenni.

Kipróbálnád milyen lenne kevesebb bűntudattal élni az életedet? Nézd meg, van-e most a programok között ezzel kapcsolatos műhelymunka, ha nincs, szeretettel várlak egyéni konzultációra!

Mert semmi értelmük. Tényleg. 😉

1. A gyerek sürgetése

Tipikus jelenet, ha valahova időre megyünk – és felnőttként általában időre megyünk valahova – hogy mi rohangálunk a lakásban, mint a mérgezett egér, miközben próbálunk összekészülni, még gyorsan beteszünk egy mosást, megírunk egy e-mailt, befejezzük a munkát, amire már előző este nem maradt energiánk. És közben a gyereknek mondogatjuk, hogy öltözzön már, jöjjön már reggelizni, siessen már. Ő meg persze nem jön, nyafog, hogy nem tud egyedül felöltözni, nem jó a reggeli. De ha nincs is különösebb baja, csak simán elterelődik, játszik. Neki nem fontos odaérni, nem is érti az egészet. Sajnos ehhez a rutinnak és egyszerűnek tűnő dologhoz is még sokáig a mi segítségünkre van szüksége. Ha sürgetjük, biztosan nem lesz gyorsabb, csak mi leszünk egyre idegesebbek. Kamasz gyereket meg azért nem érdemes sürgetni, mert ő már oda akar érni, és ő is frusztrált attól, hogy még nincsen kész, de időbe telik magát olyan állapotba hozni, ahogyan szívesen kilép a lakásból.

2. Elvárni a gyerektől, hogy magától rendet rakjon

Na ez megint olyan dolog, ami a gyerekek számára nem értelmezhető. Ő még azzal játszik, minek rakja el. Különben is hol a helye? A mi általunk kitalált rendszernek nem biztos, hogy számára is van értelme. Én úgy vagyok vele, hogy ha szeretném, hogy rend legyen, akkor azt nekem kell megteremteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül csinálom, de nekem kell valahogy felkelteni a motivációt, érdekessé tenni, segíteni nekik. Kamasz gyerek szobájában pedig végképp érdemes elengedni a rendet, az az ő felségterülete. Mi sem maradtunk úgy, igaz? Bár lehet a gyerekeink örülnének ennek. 😉

3. Elvárni magunktól, hogy mindig türelmesek legyünk

Na ez a legfontosabb. Mert mindez nagyon idegesítő. Nekünk tényleg időben oda kell érni, annak sokszor tényleg következménye lehet, ha elkésünk. (Azért ezt érdemes átgondolni, hogy tényleg mindig? De azért persze sokszor igen). És jogosan zavar a rendetlenség, jogunk van egy olyan környezethez, amiben jó érezzük magunkat, amiben otthon érezzük magunkat, és tudunk egy kicsit lazítani, pihenni. Nem fogjuk tudni mindig türelmesen kivárni, játékkal, határszabással, sírásmeghallgatással átsegíteni a gyereket a nemszeretem dolgokon és együttműködésre bírni. Időnként fogsz kiabálni, fenyegetni, hegyibeszédet tartani. Ez van. De hogy ez mégis kevesebb legyen, fontos, hogy te tudj töltődni. Például a Kapcsolódó Klubban, vagy a március 12-én induló Énidő Kihíváson.

“Senki se szereti, ha úgy kezelik, mint egy gyereket. Még a gyerekek sem.” (Iris Chen)

Mert mit jelent, amikor ezt mondjuk: „Úgy kezelsz, mint egy gyereket.” Ez alatt nem azt értjük, hogy olyan szeretettel, játékosan, partnerként kezelve, ugye? Hanem éppen ellenkezőleg: lekezelően, semmibe véve, nem bízva a másik képességeiben.

A gyerekekkel szemben sokkal többet engedünk meg magunknak, mint egy másik felnőttel szemben. Ma délelőtt a legnagyobb gyerekem írt, hogy leöntötték a nadrágját. Felhívtam, hogy mennyire vészes a helyzet, haza tud-e így jönni, vagy menjek érte. Mondta, hogy eléggé vészes, és nem szeretne így hazajönni. Én sóhajtottam egy nagyot, mert nagyon nem hiányzott sem időben, sem anyagilag a furikázás. És ezt meg is mondtam neki. Aztán elgondolkodtam, hogy ha mondjuk a férjem hív valami hasonlóval, vajon puffognék neki? Nem hiszem. Az meg teljesen biztos, hogy nem mondanék olyanokat neki, hogy hogy lehettél ilyen béna, miért nem vigyáztál jobban. Pedig a gyerekeknek még ilyeneket is mondunk. Amikor valójában nem is miattuk vagyunk mérgesek, nem ők okozzák a rossz érzéseinket (csak abban a pillanatban úgy érezzük), mégis rajtuk csattan.

Persze nem mi tehetünk róla, az egész társadalmunk a kisebbek, gyengébbek elnyomására épül, mi is megtapasztaltuk ezt gyerekként, és felnőttként is számos helyzetben. De ha sikerül ezen kicsit is változtatnunk, nagyon nagy dolgot viszünk végbe: megtörjük a kört, hogy ők is továbbadják ezt a gyerekeiknek, a náluk gyengébbeknek, a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek.

Ha úgy érzed, hogy ez most nagyon nem megy, az biztos jele annak, hogy több támogatásra van szükséged. Szeretettel várlak bármelyik programomon, ahol a hasznos információk mellett mindig nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy a program végén egyszerűen jobban érezd magad a bőrödben, és így könnyebben tudj a gyerekeidhez kapcsolódni.