Posted on by — Hozzászólás most!

“Senki se szereti, ha úgy kezelik, mint egy gyereket…”

faceless people scolding discontent black girl

“Senki se szereti, ha úgy kezelik, mint egy gyereket. Még a gyerekek sem.” (Iris Chen)

Mert mit jelent, amikor ezt mondjuk: „Úgy kezelsz, mint egy gyereket.” Ez alatt nem azt értjük, hogy olyan szeretettel, játékosan, partnerként kezelve, ugye? Hanem éppen ellenkezőleg: lekezelően, semmibe véve, nem bízva a másik képességeiben.

A gyerekekkel szemben sokkal többet engedünk meg magunknak, mint egy másik felnőttel szemben. Ma délelőtt a legnagyobb gyerekem írt, hogy leöntötték a nadrágját. Felhívtam, hogy mennyire vészes a helyzet, haza tud-e így jönni, vagy menjek érte. Mondta, hogy eléggé vészes, és nem szeretne így hazajönni. Én sóhajtottam egy nagyot, mert nagyon nem hiányzott sem időben, sem anyagilag a furikázás. És ezt meg is mondtam neki. Aztán elgondolkodtam, hogy ha mondjuk a férjem hív valami hasonlóval, vajon puffognék neki? Nem hiszem. Az meg teljesen biztos, hogy nem mondanék olyanokat neki, hogy hogy lehettél ilyen béna, miért nem vigyáztál jobban. Pedig a gyerekeknek még ilyeneket is mondunk. Amikor valójában nem is miattuk vagyunk mérgesek, nem ők okozzák a rossz érzéseinket (csak abban a pillanatban úgy érezzük), mégis rajtuk csattan.

Persze nem mi tehetünk róla, az egész társadalmunk a kisebbek, gyengébbek elnyomására épül, mi is megtapasztaltuk ezt gyerekként, és felnőttként is számos helyzetben. De ha sikerül ezen kicsit is változtatnunk, nagyon nagy dolgot viszünk végbe: megtörjük a kört, hogy ők is továbbadják ezt a gyerekeiknek, a náluk gyengébbeknek, a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek.

Ha úgy érzed, hogy ez most nagyon nem megy, az biztos jele annak, hogy több támogatásra van szükséged. Szeretettel várlak bármelyik programomon, ahol a hasznos információk mellett mindig nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy a program végén egyszerűen jobban érezd magad a bőrödben, és így könnyebben tudj a gyerekeidhez kapcsolódni.

Posted on by — Hozzászólás most!

Öröklődés, vagy környezet?

crop parents communicating with newborn baby in arms

Örök kérdés. Én mindig szerettem azt gondolni, hogy a környezetnek nagyobb hatása van. Mert akkor tudok változtatni. Azt is gondoltam sokszor, hogy még ha nem is igaz, muszáj ebben hinnem, különben semminek semmi értelme. A gyereknevelésnek is akkor van bármilyen értelme, ha tudok hatással lenni a személyisége alakulására. Aztán ez szépen elment abba az irányba, hogy ha a most már kamaszodó gyerekeimen azt veszem észre, hogy mondjuk túlságosan szoronganak valami miatt, akkor nyilván valamit nagyon elrontottam.

Aztán egy ideje elkezdtem foglalkozni a személyiségtípusommal, biztos sokan ismeritek a 4 betűs típusokat. Kiderült, hogy INFJ vagyok, és egy csomó mindenre magyarázatot kaptam, hogy miért reagálok bizonyos dolgokra így vagy úgy, miért értelmezek bizonyos dolgokat így, vagy úgy. Mert csak, mert ilyen vagyok, és nem vagyok ezzel egyedül. Elkezdtem csoportokat követni, mémeket olvasgatni, és hihetetlen apróságokban ismertem magamra. Azt azért továbbra sem gondolom, hogy pontosan így születtem, és semmit se változtam a körülmények, a tapasztalataim hatására. Abban biztos vagyok, hogy 20 évvel ezelőtt még egy másik személyiségtípus jött volna ki.

Aztán valahogy összekapcsoltam ezt a kettőt, hogy hát akkor nem vagyok mindenható a gyerekeimmel kapcsolatban sem! Persze csinálhatnám sokkal-sokkal jobban – ez most nem önvád, tény, ez van, ennyire vagyok jelen pillanatban képes. De van, amit nem fogok tudni megváltoztatni sosem. Ha a gyerekemnek valami nehéz, az nem feltétlen jelenti azt, hogy szülőként valamit nagyon elrontottam. Aztán van olyan is, hogy amit személyiségvonásnak hittünk, tényleg nem volt az, hanem egy érzelmi projekt, amin miután sikeresen átdolgozta magát, mintha kicserélték volna. Most akkor honnan tudjuk, hogy éppen miről is van szó? Nem tudhatjuk biztosan. Azt tudjuk csinálni, hogy igyekszünk amikor csak lehet ott lenni mellette, meghallgatni, támogatni.

És ez nehéz. Akkor fog menni, ha minket is támogat valaki. Ha úgy érzed, neked is támogatásra van szükséged, nézz körül a honlapomon, és válaszd ki azt a formát, amire most leginkább szükséged van, és amit most meg tudsz oldani: egyéni konzultáció, támogató csoport, műhelymunka, tanfolyam? Szeretettel várlak!

Posted on by — Hozzászólás most!

“Nem vagyok egy hálátlan gyerek”

a woman hugging her daughter

…mondja a 12,5 éves gyerekem. Előzmény: megkérdezte, hogy vasárnap van-e valami fix program, mert ő elmenne a barátjához, ott is aludna, és hétfőn reggel együtt mennének iskolába. Fel tudtok kelni, megoldotok mindent? Persze. Oké. Erre nagy hálálkodva megölelgetett. Mondtam neki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, persze, hogy megengedem. Mire ő: nekem ez nagyon fontos, nagyon örülök, hogy megengedted. Nem vagyok egy hálátlan gyerek.

Jólesett, de azért emlékeztettem magam arra, hogy neki nem dolga hálásnak lenni.

Sokszor annyira vágyunk rá, hogy a gyerek hálás legyen, vegye már észre, és igazolja vissza, hogy mennyit teszünk érte. Én is mérgemben sokszor mondok olyat, hogy ha tudnád, milyen jó dolgod van. Az igényünk jogos, hogy valaki vegye észre, ismerje el azt az óriási munkát, amit nap mint nap szülőként teszünk. De a legtöbbször ezt senki nem veszi észre, sőt, inkább kritikát kapunk. És amikor még a gyerek is úgy viselkedik, mint akinek semmi sem jó, vagy „cserébe” nem fogad szót, az nagyon rosszul tud esni.

A megoldás: vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akiktől megkapjuk az elismerést, támogatást. Akiktől rendszeres visszaigazolást kapunk arról, hogy jól csináljuk. Még akkor is, amikor éppen a világ legrosszabb szülőjének érezzük magunkat. Mert amikor „hülyén” viselkedtünk a gyerekkel, akkor sem vagyunk rossz szülők, csak éppen elfogytunk, triggerelődtünk, nem kaptunk elég támogatást.

Neked van ilyen közeged? Ha nincs, 2 dolgot is tudok ajánlani. Az egyik: rendszeresen tartok személyes támogató csoportokat Gyömrőn (ne ijedjetek meg, nincs a világ végén :D). A másik: a Kapcsolódó Klub, ami ugyan online, mégis egy puha fészekben érezheted magad.

Posted on by — Hozzászólás most!

Kötődő? Kapcsolódó?

young working mother cuddling baby and using laptop at home

Gyakran kapjuk azt a kérdést, hogy a Kapcsolódó Nevelés vajon ugyanaz-e, mint a kötődő nevelés. A zavart nyilván az elnevezés hasonlósága okozza, és ha valakit érdekel, hogy mik a pontos különbségek, ebben a cikkben el tudja olvasni. De most nem arról akarok írni, hogy melyik-melyik.

Hanem arról, hogy valójában mindannyian olyan eszközöket, módszereket keresünk, amik biztosítják, hogy a gyerekünk biztonságosan kötődjön, hogy jó legyen a kapcsolatunk. Amikor elképzeltük, hogy egyszer majd gyerekünk lesz, aztán amikor már vártuk őt, valószínűleg többségében meleg, szeretetteljes képek lebegtek a szemünk előtt. Elképzeltük, hogy önfeledten játszunk, hogy álomba ringatjuk, hogy milyen cukin segít majd nekünk sütit sütni. Elhatározzuk, hogy minden szükségletére odafigyelünk, és a lehető legjobban fogjuk őt szeretni. Aztán arcul csap a valóság, és olyan nehézségekkel szembesülünk, hogy nem alszik, vigasztalhatatlanul sír, nem megy a szobatisztaság, válogat, fellöki a gyerekeket a játszótéren. Hirtelen az válik központi kérdéssé, hogy ezekre a problémákra találjunk valami megoldást. Azzal szembesülünk, hogy nem is olyan könnyű mindig szeretetet érezni iránta. És akkor persze jön a bűntudat. Meg az az érzés, hogy nekünk ez nem megy. És bár adott pillanatban mindennél jobban szeretnénk, hogy ne ébredjen fel ilyen sokszor éjszaka, valójában a fő célunk továbbra is az marad, hogy jól kapcsolódjunk hozzá.

A jó hír az, hogy a Kapcsolódó Nevelés 2 az 1-ben tudja ezt. Működő eszközök, megoldások a kapcsolódás erejével. Úgy tudsz például határt szabni a játszótéri agressziónak, hogy közben a kapcsolatotok is erősödik. Jól hangzik? Ha szeretnéd megtanulni ezeket az eszközöket, szeretettel várlak a programjaimra. Ha komplex megoldásokat és hosszútávú változásokat szeretnél, akkor a 6, illetve 12 alkalmas tanfolyamaimat ajánlom.

Posted on by — Hozzászólás most!

“De jó lett volna, ha ezt előbb tudom!”

tired mother with cute daughter resting on bed in cozy room

Sokszor hallom ezt szülőktől, amikor megismerkednek a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel, és visszagondolnak azokra az időkre, amikor még nagyon sok helyzetben nem értették, hogy mi történik. Miért sír, amikor biztos nem éhes, elvileg minden oké. Miért borul ki olyan apróságokon, hogy eltört a túrórudi? Miért nem érti már meg, hogy nem szabad belenyúlni a konnektorba? Miért nem tud este elaludni, hiszen annyira fáradt már? És sokszor érezték magukat tehetetlennek. Csak ideig-óráig működő eszközeik voltak, és az egész nap a babával, totyogóval egy végeláthatatlan készenlét, és tojáshéjon táncolás volt. Én is így voltam. 🙂 Aztán választ kaptam minden kérdésemre, és működő eszközöket is.

És ami még fontosabb: az információ önmagában nem elég. Hallottam én már a sírás gyógyító erejéről amikor a középsőm volt kicsi, de megfelelő támogatás hiányában egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene „sírni hagyni”, és bizonytalan voltam, hogy ez tényleg jó-e, nem teszek-e vele kárt.

Szóval az igazi sóhaj talán így hangzik: „De jó lett volna, ha kaptam volna elég támogatást.” Sajnos azt a szintű támogatást, amire igazán szükségünk lenne egy gyerek felneveléséhez, mai életkörülményeink között nagyon nehéz megkapni. A mi csoportjaink mégis óriási segítséget jelentenek abban, hogy ne érezzétek magatokat egyedül, hogy magabiztosabbak legyetek, és jó szülőnek érezzétek magatokat. És abban is, hogy el tudjátok kezdeni kiépíteni a saját támogató hálótokat.

Nézz körül a programok között, van, ahova kifejezetten babával várlak, de ha meg tudod oldani, nagyon ajánlom, hogy gyerekmentes programon vegyél részt. Ezen kívül szeretettel ajánlom a Kapcsolódó Klubot, ahol folyamatos támogatásban részesülhetsz.

Posted on by — Hozzászólás most!

Veszélyes világ?

Tegnap 4 csodás szülővel beszélgettünk a kamaszkor kihívásairól. Erős aggodalmukat fejezték ki, hogy mi lesz velük ebben a világban, amit sokkal rosszabbnak érzékelnek, mint amikor ők voltak ennyi idősek. Mindenféle veszély leselkedik a mai fiatalokra, akár az offline, akár az online világban. Hogyan tudjuk így engedni őket, hogy kísérletezzenek, tapasztaljanak?

Hát, nekem is sok munkám van ebben, de valahogy nálam mindig az győzött, hogy ne fogjam vissza őket, próbáljak megbízni bennük. És úgy tűnik bevált, mert bár időnként engem is elfog a kétségbeesés, hogy valamit nagyon elrontottam, valamiben túlságosan szabadjára engedtem őket, aztán mindig megbizonyosodok, hogy minden rendben van. Felelősségteljes gyerekeim vannak, akik biztosan fognak majd nehéz helyzetekbe sodródni, biztosan hoznak majd rossz döntéseket. És ezzel valahogy megpróbálok együtt élni, hogy nem tudom mindentől megóvni őket, és inkább elviselem ennek a szorongását, mint hogy túlságosan korlátozzam őket. Egész jól megy már, nemrég például az egyik iskolatársukat kirabolták a metrónál. És nem éreztem azt, hogy akkor mostantól nincs egyedül metrózás. Ők sem. Tudok bízni benne, hogy a világ mégsem olyan szörnyű, azzal együtt, hogy nem akarom elbagatellizálni a veszélyeket. És abban, hogy a lehetőségeikhez mérten tudják majd, hogy mit tegyenek hasonló helyzetekben. És aztán együtt feldolgozzuk ha rossz élmény érte őket.

Persze az én példám, és ez a másfél órás beszélgetés nagyon kevés ahhoz, hogy másokat is meg tudjak nyugtatni, minden rendben lesz. (Azért remélem egy kicsit sikerült. :)) Sok-sok óra saját magunkon való munka szükséges ehhez – ahogy az egyik résztvevő meg is fogalmazta konklúzióként: magunkon kell dolgozni.

Rendszeresen tartok olyan műhelymunkákat, ahol a fenti és hasonló szorongásokon lehet dolgozni. Nézz szét a programok között, hogy most van-e ilyen, ha nincs, szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — Hozzászólás most!

Mi a baj a dicsérettel?

little girl drawing on pavement with colored chalk

5,5 éves fiam rajzokat készített a nagymamájának születésnapjára ajándékba. A másik szobából hallottam, ahogy elégedetten ilyeneket mond. „Nagyon fog neki örülni, mert nagyon jól sikerült.” Bementem megnézni, és hát ha objektíven nézzük, egy fejlődéspszichológus azt mondaná, hogy jócskán le van maradva a rajztudása. De szerencsére ő ezt még nem tudja.

Azt hiszem egész sokat fejlődtem abban, hogy ne mondjak ítéletet az alkotásaikra, bármire, hogy ne érezzék, hogy valamiféle mércének meg kell felelni. Ez vonatkozik a dicséretre is, ez talán nehezebb. De azt már régen megfigyeltem, hogy ha elégedetlenek valamivel, akkor egyáltalán nem segít, ha én lelkendezek, hogy szerintem meg mennyire jó lett, mennyire jól megy. Sokkal jobb, ha inkább együttérzek vele, hogy ő most csalódott. Ne az én mércémnek, értékítéletemnek akarjon megfelelni, hanem megmaradjon a belső motivációja. A 10 éves lányomtól is kaptam egy visszajelzést a napokban arról, hogy talán ez sem megy rosszul. Járunk falmászásra, és egyik alkalommal sikerült egy kiugró falfelületen is átmennie. Mondtam neki, hogy már nagyon profi. Erre azt mondta, hogy majd akkor lesz profi, ha teljesen merőleges felületen is tud mászni. Ezt is megpróbálta egy korábbi alkalommal, de az még nem ment. És ebben nem volt semmi elégedetlenség, lekicsinylés magával szemben. Egyszerűen csak egy egészséges célkitűzés, amit még nem ért el, de törekszik rá, és bízik benne, hogy hamarosan sikerülni is fog. Ezt éreztem a hangjában.

Sajnos ezt a belső motivációt, belső mércét nagyon könnyű elveszíteni. Jutalom, büntetés, matrica, piros pont, érme, oklevél, pénzjutalom – ezek mind ellene hatnak annak, hogy a gyerek örömmel, belső indíttatásból csináljon valamit. Persze gondolhatjuk, hogy az élet nem habostorta, teljesíteni kell, az nem annyira fontos, hogy közben mindig jól érezzük magunkat. Ezt persze biztosan nem magunktól találtuk ki, hanem minket is „elrontottak” a teljesítmény folytonos elvárásával, versenyeztetéssel. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis a boldogságot, az élettel és az önmagunkkal való elégedettséget választanánk a sikeresség helyett magunknak, és a gyerekeinknek is, igaz?

Posted on by — Hozzászólás most!

Kintsugi – egy szép szimbólum

Tudtátok, hogy rendszeresen tartok Gyömrőn személyes támogató csoportokat?

A legutóbbi alkalommal, amikor az én „köröm” volt, a meghallgatás végén azt a kihozó kérdést kaptam (egy olyan kérdés, ami segít visszahozni a jelenbe, segít bekapcsolni a gondolkodó agyunkat), hogy mondjak dolgokat, amik aranyból vannak. Felsoroltam párat, eleinte tipikus dolgokat, mint ékszer. Aztán a végére eszembe jutott a kintsugi. A nevére akkor nem emlékeztem, de azóta utánanéztem. Ez egy japán technika, a törött edényeket aranyporral kevert anyaggal ragasztják össze. Úgy próbáltam elmagyarázni a többieknek, akik még nem hallottak erről, hogy valami olyasmi filozófia van mögötte – mert a japánoknál ugye mindig van valami különleges filozófiai jelentés is – hogy egy tönkrement, törött tárgyat nem dobnak ki, hanem úgy javítják meg, hogy valami szebb lesz belőle.

Az egyik csodás résztvevő erre azt mondta, hogy ez milyen szép szimbólum. És tényleg, mármint a mi csoportunkra nézve. Arra az önismereti munkára, és a támogatásra, amit egymásnak adunk. Nagyon sokan hordozunk a gyerekkorunkból különféle sérüléseket – sőt, megkockáztatom, mindannyian. Emiatt gyakran úgy érezzük, hogy valami nincsen rendben velünk. Nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég szépek. Nem úgy reagálunk dolgokra, ahogy kellene, nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. A sok-sok önismereti munka, és gyógyulás nem teszi meg nem történtté a múlt nehéz eseményeit, és talán a nyomuk is örökre ott marad valamilyen formában. Mégis, még lehetünk olyan gyönyörűek, mint ez a tál a képen.

Ha szeretnéd ezt kipróbálni, itt találod a következő időpontokat, szeretettel várlak!

Érdekel!
Posted on by — Hozzászólás most!

Sírás lesz a vége!

Nem is tudom hány éve járnak már hozzánk ezek a manók. Minden reggelre csinálnak valami vicceset, és tavaly volt az első év, hogy valamilyen tevékenység is kapcsolódott az aznapi jelenethez. Idén folytattuk ezt a hagyományt. Ma reggelre karateruhába öltöztek – ebből a gyerekek egyből kitalálták, hogy apa „karatézni” fog velük. Sajnos viszonylag ritkán kerül rá sor, de igyekszünk egyre inkább tudatosítani, hogy erre szükség van, és annyira kevés kell a gyerekeknek ahhoz, hogy felvegyék a ritmust, és várják, követeljék, hogy legyen még-még hancúrozós játék – még a kamaszok is. 😉 Pár napja benti hógolyócsata volt, és annyira élvezték, hogy eszükbe is jutott, hogy de jó lenne karatézni is. Ezt persze meghallották a manók, és elintézték. 😉

Este került sor az össznépi párnacsatás, hógolyós harcolásra. Én éppen a konyhában muffint sütöttem, amikor meghallottam, hogy elkezdődött a móka. És azt is, hogy egy idő után a legkisebb sírni kezd. Mosolyogtam magamban, hogy ez micsoda klasszik felállás, anya a konyhában, apa hancúrozik a gyerekekkel, majd amikor valamelyik gyereknél eltörik a mécses, anya beront a szobába, hogy mi folyik itt, azonnal abbahagyni. De szerencsére én már számítok rá, tudom, hogy ez is a folyamat része. Úgyhogy nem csináltam semmit, különben is tudják ők, hogy mit kell ilyenkor tenni: kicsit engedni neki, hogy azt élhesse meg, hogy ő is ügyes, erős, és meghallgatni a sírását, dühöngését.

Amikor bementem a szobába valamiért, akkor meg az jutott eszembe, hogy kívülről nézve mindig durvábbnak néznek ki ezek a helyzetek, mint ahogy a résztvevők belülről megélik. Úgyhogy én is beszálltam kicsit, de aztán úgy éreztem, hogy ez nekem most mégiscsak sok, túl káoszos, és a nappalink bármennyire tágas, mégsem egészen alkalmas erre. Jobbnak láttam, ha én inkább kivonulok ebből. 🙂 Aztán amikor vége lett a játéknak, a 12,5 éves fiam is megjegyezte, hogy ez mennyire jól esett neki. Magától elég nehezen mozdul, de az ilyen bulikba mindig könnyű bevonni.

Most megint elhatároztam, hogy jó lenne ezt sokkal rendszeresebbé tenni, remélem ezúttal sikerül is. 😉

Posted on by — Hozzászólás most!

Hogyan mondjuk el?

A családunkban nemrég volt egy haláleset, ezidáig számomra a legnehezebb: a gyerekek egyik nagypapája halt meg. Ilyenkor mindig felmerül az a kérdés is, hogy a gyereknek hogyan mondjuk el, egyáltalán hogyan beszéljünk arról, hogy kórházban van, beteg, nagy a baj. Szerencsére korábban már foglalkoztam a témával kisállatok halála kapcsán, fejben tudtam az alapelveket.

Éppen együtt volt a 3 gyerek a szobájukban, amikor az apukájukkal együtt elmondtuk. Csak úgy egyszerűen, ahogy van. A két nagyobb sírni kezdett, a kicsi pedig ezt mondta: „Nem baj, majd lesz másik papa.” Csak annyit mondtunk, hogy nem lesz másik, de nem erősködtünk, nem ragoztuk tovább a kérdést. Ő akkor így tudott megküzdeni ezzel a hírrel. Aztán ő is sírni kezdett. Sokáig összebújva voltunk aztán így 5-en. A további napok során dolgozott tovább a kicsiben a dolog. Ilyeneket mondott például: „Azt hittem, a papa örökké élni fog.” „Egyszer én is meghalok örökre.” „Félek, hogy én is meghalok.”

Nehéz lehet egy kicsi gyerek szájából ilyeneket hallani, és nehéz lehet jól reagálni. Hogy a legfontosabb, a biztonságérzete, a világ jóságába vetett hite megmaradjon. Akkor, amikor éppen talán a miénk is összeomlik. 😔

Ha Téged is foglalkoztat egy nehéz téma kapcsán (halál, válás, betegség, háború), hogy hogyan lehet jól elmondani, jól beszélgetni róla a gyerekekkel, szeretettel várlak november 4-én 10 órára egy online műhelymunkára. Ha lemaradtál, kereshetsz egyéni konzultáció céljából.