Posted on Hozzászólás most!

Mi a baj a dicsérettel?

little girl drawing on pavement with colored chalk

5,5 éves fiam rajzokat készített a nagymamájának születésnapjára ajándékba. A másik szobából hallottam, ahogy elégedetten ilyeneket mond. „Nagyon fog neki örülni, mert nagyon jól sikerült.” Bementem megnézni, és hát ha objektíven nézzük, egy fejlődéspszichológus azt mondaná, hogy jócskán le van maradva a rajztudása. De szerencsére ő ezt még nem tudja.

Azt hiszem egész sokat fejlődtem abban, hogy ne mondjak ítéletet az alkotásaikra, bármire, hogy ne érezzék, hogy valamiféle mércének meg kell felelni. Ez vonatkozik a dicséretre is, ez talán nehezebb. De azt már régen megfigyeltem, hogy ha elégedetlenek valamivel, akkor egyáltalán nem segít, ha én lelkendezek, hogy szerintem meg mennyire jó lett, mennyire jól megy. Sokkal jobb, ha inkább együttérzek vele, hogy ő most csalódott. Ne az én mércémnek, értékítéletemnek akarjon megfelelni, hanem megmaradjon a belső motivációja. A 10 éves lányomtól is kaptam egy visszajelzést a napokban arról, hogy talán ez sem megy rosszul. Járunk falmászásra, és egyik alkalommal sikerült egy kiugró falfelületen is átmennie. Mondtam neki, hogy már nagyon profi. Erre azt mondta, hogy majd akkor lesz profi, ha teljesen merőleges felületen is tud mászni. Ezt is megpróbálta egy korábbi alkalommal, de az még nem ment. És ebben nem volt semmi elégedetlenség, lekicsinylés magával szemben. Egyszerűen csak egy egészséges célkitűzés, amit még nem ért el, de törekszik rá, és bízik benne, hogy hamarosan sikerülni is fog. Ezt éreztem a hangjában.

Sajnos ezt a belső motivációt, belső mércét nagyon könnyű elveszíteni. Jutalom, büntetés, matrica, piros pont, érme, oklevél, pénzjutalom – ezek mind ellene hatnak annak, hogy a gyerek örömmel, belső indíttatásból csináljon valamit. Persze gondolhatjuk, hogy az élet nem habostorta, teljesíteni kell, az nem annyira fontos, hogy közben mindig jól érezzük magunkat. Ezt persze biztosan nem magunktól találtuk ki, hanem minket is „elrontottak” a teljesítmény folytonos elvárásával, versenyeztetéssel. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis a boldogságot, az élettel és az önmagunkkal való elégedettséget választanánk a sikeresség helyett magunknak, és a gyerekeinknek is, igaz?

Posted on Hozzászólás most!

Hogyan álljunk ki magunkért és gyerekünkért?

Szülőként gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy mások megkérdőjelezik szülői kompetenciánkat, döntéseinket. Onnantól kezdve, hogy hol, és milyen módon szeretnénk szülni, vagy talán még korábban. Hogyan neveljük, hogyan gondoskodunk róla. Miért (nem) adtál rá sapkát, miért (nem) alszotok együtt, miért (nem) engeded, hogy tévét nézzen? Aztán kifejezetten a gyerekünket is érheti bántás, akár olyan helyekről is, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Ilyenkor olyan jó lenne asszertíven fellépni, de sokszor 2 szélsőség között ingadozunk: lefagyunk, és nem szólunk, nem teszünk semmit, vagy olyan stílusban osztjuk ki a másikat, amit aztán később szégyellünk, és többnyire nem viszi előre az illetővel a kapcsolatunkat.

Én hosszú utat jártam be ezzel kapcsolatban, úgy érzem sokat fejlődtem. A gyerekek iskolájával falat mászni voltunk, és egyszer csak megjelent egy nő, hogy tanácsokat osszon. Tulajdonképpen kedves volt, de mindannyian túlságosan tolakodónak éreztük. Meg akarta igazítani a gyerekek beülőjét, és a ruháját. Én ugrásra kész állapotban figyelni kezdtem, hogy kell-e beavatkozni. Szerencsére aztán ő is érzékelte, hogy valószínűleg túllépett egy határt, és megkérdezte az egyik gyereket, hogy megengedi-e, hogy megigazítsa a ruháját, mire ő mondta, hogy nem. Ha ez nem történt volna meg, már készítettem magam, hogy odalépjek: Köszönjük, de ő ezt most nem szeretné, megoldjuk. Illetve ha kiakadt volna a gyerekek reakcióján, akkor azt mondtam volna, hogy ezek a gyerekek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki csak úgy kérdés nélkül hozzájuk nyúljon.

Van egy eszköz, amit én évek óta használok arra, hogy ezek a helyzetek egyre jobban menjenek, ez pedig a Páros meghallgatás. Felidézhetjük azokat a helyzeteket, amikor nem tudtunk jól kiállni magunkért. Érdemes megkeresni a legkorábbi emlékeinket ezzel kapcsolatban. És aztán kimondani, megtenni, amit akkor nem tudtunk. Vagy egyszerűen csak a testünkkel, a hangunkkal, egy határozottan kimondott “NEM”-mel jelezni a határainkat. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, egyre több helyzetben sikerül majd asszertívan fellépni, képviselni az érdekeinket, meghúzni a határainkat.