5,5 éves fiam rajzokat készített a nagymamájának születésnapjára ajándékba. A másik szobából hallottam, ahogy elégedetten ilyeneket mond. „Nagyon fog neki örülni, mert nagyon jól sikerült.” Bementem megnézni, és hát ha objektíven nézzük, egy fejlődéspszichológus azt mondaná, hogy jócskán le van maradva a rajztudása. De szerencsére ő ezt még nem tudja.
Azt hiszem egész sokat fejlődtem abban, hogy ne mondjak ítéletet az alkotásaikra, bármire, hogy ne érezzék, hogy valamiféle mércének meg kell felelni. Ez vonatkozik a dicséretre is, ez talán nehezebb. De azt már régen megfigyeltem, hogy ha elégedetlenek valamivel, akkor egyáltalán nem segít, ha én lelkendezek, hogy szerintem meg mennyire jó lett, mennyire jól megy. Sokkal jobb, ha inkább együttérzek vele, hogy ő most csalódott. Ne az én mércémnek, értékítéletemnek akarjon megfelelni, hanem megmaradjon a belső motivációja. A 10 éves lányomtól is kaptam egy visszajelzést a napokban arról, hogy talán ez sem megy rosszul. Járunk falmászásra, és egyik alkalommal sikerült egy kiugró falfelületen is átmennie. Mondtam neki, hogy már nagyon profi. Erre azt mondta, hogy majd akkor lesz profi, ha teljesen merőleges felületen is tud mászni. Ezt is megpróbálta egy korábbi alkalommal, de az még nem ment. És ebben nem volt semmi elégedetlenség, lekicsinylés magával szemben. Egyszerűen csak egy egészséges célkitűzés, amit még nem ért el, de törekszik rá, és bízik benne, hogy hamarosan sikerülni is fog. Ezt éreztem a hangjában.
Sajnos ezt a belső motivációt, belső mércét nagyon könnyű elveszíteni. Jutalom, büntetés, matrica, piros pont, érme, oklevél, pénzjutalom – ezek mind ellene hatnak annak, hogy a gyerek örömmel, belső indíttatásból csináljon valamit. Persze gondolhatjuk, hogy az élet nem habostorta, teljesíteni kell, az nem annyira fontos, hogy közben mindig jól érezzük magunkat. Ezt persze biztosan nem magunktól találtuk ki, hanem minket is „elrontottak” a teljesítmény folytonos elvárásával, versenyeztetéssel. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis a boldogságot, az élettel és az önmagunkkal való elégedettséget választanánk a sikeresség helyett magunknak, és a gyerekeinknek is, igaz?
