Ez a kép kb. 10 évvel ezelőtt készült. A hátamon a középső gyerekem, azt hiszem szülinapi buli volt, talán éppen az övé. Nagyon szerettem hordozni, és persze praktikus is volt. Egy csomó minden egyszerűbb volt így, olyan is volt, hogy a gyerek szívesebben jött volna a lábán, nekem volt egyszerűbb, hogy a hátamra veszem. Lehet így bevásárolni, takarítani, a másik gyerekkel foglalkozni, kirándulni, tornázni… Na, itt álljunk meg egy pillanatra. A minap láttam egy hordozós torna reklámját, amiben fel volt sorolva egy csomó szuper dolog, hogy miért is jó ez: az anyuka kimozdulhat, társaságban lehet, mozoghat. ÉS, nem kell a babáját másra bízni. Itt felkaptam a fejem: nem KELL másra bízni? Ez egy kényszer, egy rossz dolog másra bízni a babát, totyogót?
Természetesen egy ilyen foglalkozás lehet egy szuper baba-mama program. De kell hogy legyen olyan, amikor az anyának van lehetősége baba nélkül menni bárhová. Amikor a baba igényeiről semmilyen módon nem kell gondoskodnia, csak magára fókuszálhat. A babát addig valaki más hordozza, valaki más gondoskodik róla. Neki is jót tesz, ha több személyhez kötődik, több emberrel érzi magát biztonságban.
Igen tudom, van, amikor ezt nem tudjuk megvalósítani. Érdemes viszont átgondolni, hogy ez egészen biztosan így van-e. Ennek tényleg csak objektív akadálya van? És ezek biztosan feloldhatatlanok? Sokszor a probléma abban gyökerezik, hogy nem is hisszük el, hogy nekünk jár az énidő, a gyerek nélküli idő. Milyen anya az, aki a babája mellől elmegy tornázni. Magával foglalkozni. Ha viszi a babáját, na az úgy már rendben van. Esetleg úgy érezzük, senki más nem tud úgy gondoskodni róla, mint mi.
Egy idő után viszont nagyon belefáradhatunk ebbe, akár ki is éghetünk. Hogy mindig mi kellünk. Hogy egy percre nem ülhetünk le. Hogy sosem vagyunk gyerek nélkül.
Ha te is ebben a helyzetben vagy, és szeretnél ezen változtatni, szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba!
