Posted on Hozzászólás most!

Mi az igazi baj azzal, ha egy óvodás gyerek este 10 óra után a képernyő előtt ül?

Manapság sokat olvasni a kütyüzés káros hatásairól. Nemrég olvastam egy felmérést – és ez egy ezzel kapcsolatos posztot – miszerint az óvodás gyerekek negyede este 10 óra után még a képernyő előtt ül. És hogy ez milyen káros az alvásukra, agyfejlődésükre, mindenre.

Tudjátok mi az igazi baj ezzel szerintem? Az, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei valószínűleg teljesen ki vannak égve. Nem tudom magam elé képzelni azt a szülőt, aki szerint ez jó, aki erre büszke. Én sem vagyok ilyen szülő, pedig én sokkal kevésbé tartom károsnak, mint a mainstream. Egyelőre a gyerekeimen semmilyen agyi károsodást nem fedeztem fel, sőt. De én is el tudok képzelni azért jobb elfoglaltságokat a gyerekeimnek.

Csakhogy a legtöbb esetben erre egész egyszerűen nincsen kapacitásunk. Hogy mindig biztosítsunk valami más lehetőséget. Hogy ha már képernyő előtt ül, akkor üljünk mellé. Mert ilyenkor legtöbb esetben a feladatainkat végezzük, vagy a többi gyerekkel foglalkozunk. Vagy teljesen kiégve ülünk a kanapén egy csésze kihűlt kávéval.

Igen, tudom, a szüleink generációja is megoldotta másképp. De a legtöbb esetben nem úgy, hogy elegendő minőségi idővel feltöltötték a szeretettankunkat, segítettek megszabadulni a feszültségeinktől, így aztán szépen elfoglaltuk magunkat, amíg dolguk volt, és vidáman mentünk az ágyba este 8-kor. Akkor sem így működött a világ, ezt ők sem tudták megtenni. És igen, tudom, vannak családok, ahol egyáltalán nincs kütyü. Ez egy olyan életforma, amit nem olyan könnyű megvalósítani, és van, aki nem is akarja ezt, mert valóban lehetőséget is lát a okoseszközökben.

Szóval mit kezdjünk akkor azzal, ha egy óvodás gyerek este 10 után még a képernyő előtt ül? Először is szedjük le a szülő ezzel kapcsolatos bűntudatát. Nem jókedvében ültette oda. Kényelmes megoldás? Elektronikus bébiszitter? Igen, az. Mert már nem megy más. Nincs ott egy valódi bébiszitter, egy bárki, aki levenne a terhekből. És ha majd nem érzi magát a világ legrosszabb szülőjének attól, hogy a gyereke agyfejlődését örökre tönkretette, akkor majd képes lesz más megoldásokat kitalálni és megvalósítani. A baj alapvetően a rendszerrel van, ami ennyire magára hagyja a szülőket. És ezen változtatni, hát, kössük fel a gatyánkat…

Ha te is úgy érzed, hogy több támogatásra lenne szükséged a szülőség nehéz munkájához: szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba.

Posted on Hozzászólás most!

Szabad egy anyának másra bízni a babáját?

Ez a kép kb. 10 évvel ezelőtt készült. A hátamon a középső gyerekem, azt hiszem szülinapi buli volt, talán éppen az övé. Nagyon szerettem hordozni, és persze praktikus is volt. Egy csomó minden egyszerűbb volt így, olyan is volt, hogy a gyerek szívesebben jött volna a lábán, nekem volt egyszerűbb, hogy a hátamra veszem. Lehet így bevásárolni, takarítani, a másik gyerekkel foglalkozni, kirándulni, tornázni… Na, itt álljunk meg egy pillanatra. A minap láttam egy hordozós torna reklámját, amiben fel volt sorolva egy csomó szuper dolog, hogy miért is jó ez: az anyuka kimozdulhat, társaságban lehet, mozoghat. ÉS, nem kell a babáját másra bízni. Itt felkaptam a fejem: nem KELL másra bízni? Ez egy kényszer, egy rossz dolog másra bízni a babát, totyogót?

Természetesen egy ilyen foglalkozás lehet egy szuper baba-mama program. De kell hogy legyen olyan, amikor az anyának van lehetősége baba nélkül menni bárhová. Amikor a baba igényeiről semmilyen módon nem kell gondoskodnia, csak magára fókuszálhat. A babát addig valaki más hordozza, valaki más gondoskodik róla. Neki is jót tesz, ha több személyhez kötődik, több emberrel érzi magát biztonságban.

Igen tudom, van, amikor ezt nem tudjuk megvalósítani. Érdemes viszont átgondolni, hogy ez egészen biztosan így van-e. Ennek tényleg csak objektív akadálya van? És ezek biztosan feloldhatatlanok? Sokszor a probléma abban gyökerezik, hogy nem is hisszük el, hogy nekünk jár az énidő, a gyerek nélküli idő. Milyen anya az, aki a babája mellől elmegy tornázni. Magával foglalkozni. Ha viszi a babáját, na az úgy már rendben van. Esetleg úgy érezzük, senki más nem tud úgy gondoskodni róla, mint mi.

Egy idő után viszont nagyon belefáradhatunk ebbe, akár ki is éghetünk. Hogy mindig mi kellünk. Hogy egy percre nem ülhetünk le. Hogy sosem vagyunk gyerek nélkül.

Ha te is ebben a helyzetben vagy, és szeretnél ezen változtatni, szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba!

Posted on Hozzászólás most!

Öröklődés, vagy környezet?

crop parents communicating with newborn baby in arms

Örök kérdés. Én mindig szerettem azt gondolni, hogy a környezetnek nagyobb hatása van. Mert akkor tudok változtatni. Azt is gondoltam sokszor, hogy még ha nem is igaz, muszáj ebben hinnem, különben semminek semmi értelme. A gyereknevelésnek is akkor van bármilyen értelme, ha tudok hatással lenni a személyisége alakulására. Aztán ez szépen elment abba az irányba, hogy ha a most már kamaszodó gyerekeimen azt veszem észre, hogy mondjuk túlságosan szoronganak valami miatt, akkor nyilván valamit nagyon elrontottam.

Aztán egy ideje elkezdtem foglalkozni a személyiségtípusommal, biztos sokan ismeritek a 4 betűs típusokat. Kiderült, hogy INFJ vagyok, és egy csomó mindenre magyarázatot kaptam, hogy miért reagálok bizonyos dolgokra így vagy úgy, miért értelmezek bizonyos dolgokat így, vagy úgy. Mert csak, mert ilyen vagyok, és nem vagyok ezzel egyedül. Elkezdtem csoportokat követni, mémeket olvasgatni, és hihetetlen apróságokban ismertem magamra. Azt azért továbbra sem gondolom, hogy pontosan így születtem, és semmit se változtam a körülmények, a tapasztalataim hatására. Abban biztos vagyok, hogy 20 évvel ezelőtt még egy másik személyiségtípus jött volna ki.

Aztán valahogy összekapcsoltam ezt a kettőt, hogy hát akkor nem vagyok mindenható a gyerekeimmel kapcsolatban sem! Persze csinálhatnám sokkal-sokkal jobban – ez most nem önvád, tény, ez van, ennyire vagyok jelen pillanatban képes. De van, amit nem fogok tudni megváltoztatni sosem. Ha a gyerekemnek valami nehéz, az nem feltétlen jelenti azt, hogy szülőként valamit nagyon elrontottam. Aztán van olyan is, hogy amit személyiségvonásnak hittünk, tényleg nem volt az, hanem egy érzelmi projekt, amin miután sikeresen átdolgozta magát, mintha kicserélték volna. Most akkor honnan tudjuk, hogy éppen miről is van szó? Nem tudhatjuk biztosan. Azt tudjuk csinálni, hogy igyekszünk amikor csak lehet ott lenni mellette, meghallgatni, támogatni.

És ez nehéz. Akkor fog menni, ha minket is támogat valaki. Ha úgy érzed, neked is támogatásra van szükséged, nézz körül a honlapomon, és válaszd ki azt a formát, amire most leginkább szükséged van, és amit most meg tudsz oldani: egyéni konzultáció, támogató csoport, műhelymunka, tanfolyam? Szeretettel várlak!

Posted on Hozzászólás most!

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja.

Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:

Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt 20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen, kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár estén keresztül meghallgattam a sírását.

A harmadik gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon dolgoztam Páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát. A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám, úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak. Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2 hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk (köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak. Vele kezdettől alkalmaztam a Sírásmeghallgatás módszerét, az is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen, ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem, hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.

Aztán 9 hónaposan elkezdett harapni.

Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni, majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok. Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget, sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a helyzetet Szelíd határszabással. Vagyis hogy azt az elvárást támasztom, hogy szopizzon, és közben hallgassam meg az ezzel kapcsolatos félelmeit, hogy esetleg majd megint feljajdulok. Logikusnak tűnt, de a megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra harapni fog.

És folyton az érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép lassan el tudtam hinni, hogy

hiszen nem engem utasít el, hanem csak a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor sem, amikor szoptatok. 

Pihentettem a dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3 órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam. De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.

Nem sokkal később, talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam.

És akkor azt éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi volt.

Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem, hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében, hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam, játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot, ahogy lehetne, ahogy kellene.

És közben láttam, hogy annyira vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy szoptatom-e.

Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről. Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét! Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs, hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége lett.

Amikor ezt a sorokat írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek!

Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt, játszunk.

Ja, és a cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. 🙂