Címke: Támogató csoport

Posted on by — Hozzászólás most!

Mi az igazi baj azzal, ha egy óvodás gyerek este 10 óra után a képernyő előtt ül?

Manapság sokat olvasni a kütyüzés káros hatásairól. Nemrég olvastam egy felmérést – és ez egy ezzel kapcsolatos posztot – miszerint az óvodás gyerekek negyede este 10 óra után még a képernyő előtt ül. És hogy ez milyen káros az alvásukra, agyfejlődésükre, mindenre.

Tudjátok mi az igazi baj ezzel szerintem? Az, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei valószínűleg teljesen ki vannak égve. Nem tudom magam elé képzelni azt a szülőt, aki szerint ez jó, aki erre büszke. Én sem vagyok ilyen szülő, pedig én sokkal kevésbé tartom károsnak, mint a mainstream. Egyelőre a gyerekeimen semmilyen agyi károsodást nem fedeztem fel, sőt. De én is el tudok képzelni azért jobb elfoglaltságokat a gyerekeimnek.

Csakhogy a legtöbb esetben erre egész egyszerűen nincsen kapacitásunk. Hogy mindig biztosítsunk valami más lehetőséget. Hogy ha már képernyő előtt ül, akkor üljünk mellé. Mert ilyenkor legtöbb esetben a feladatainkat végezzük, vagy a többi gyerekkel foglalkozunk. Vagy teljesen kiégve ülünk a kanapén egy csésze kihűlt kávéval.

Igen, tudom, a szüleink generációja is megoldotta másképp. De a legtöbb esetben nem úgy, hogy elegendő minőségi idővel feltöltötték a szeretettankunkat, segítettek megszabadulni a feszültségeinktől, így aztán szépen elfoglaltuk magunkat, amíg dolguk volt, és vidáman mentünk az ágyba este 8-kor. Akkor sem így működött a világ, ezt ők sem tudták megtenni. És igen, tudom, vannak családok, ahol egyáltalán nincs kütyü. Ez egy olyan életforma, amit nem olyan könnyű megvalósítani, és van, aki nem is akarja ezt, mert valóban lehetőséget is lát a okoseszközökben.

Szóval mit kezdjünk akkor azzal, ha egy óvodás gyerek este 10 után még a képernyő előtt ül? Először is szedjük le a szülő ezzel kapcsolatos bűntudatát. Nem jókedvében ültette oda. Kényelmes megoldás? Elektronikus bébiszitter? Igen, az. Mert már nem megy más. Nincs ott egy valódi bébiszitter, egy bárki, aki levenne a terhekből. És ha majd nem érzi magát a világ legrosszabb szülőjének attól, hogy a gyereke agyfejlődését örökre tönkretette, akkor majd képes lesz más megoldásokat kitalálni és megvalósítani. A baj alapvetően a rendszerrel van, ami ennyire magára hagyja a szülőket. És ezen változtatni, hát, kössük fel a gatyánkat…

Ha te is úgy érzed, hogy több támogatásra lenne szükséged a szülőség nehéz munkájához: szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba.

Posted on by — Hozzászólás most!

Szabad egy anyának másra bízni a babáját?

Ez a kép kb. 10 évvel ezelőtt készült. A hátamon a középső gyerekem, azt hiszem szülinapi buli volt, talán éppen az övé. Nagyon szerettem hordozni, és persze praktikus is volt. Egy csomó minden egyszerűbb volt így, olyan is volt, hogy a gyerek szívesebben jött volna a lábán, nekem volt egyszerűbb, hogy a hátamra veszem. Lehet így bevásárolni, takarítani, a másik gyerekkel foglalkozni, kirándulni, tornázni… Na, itt álljunk meg egy pillanatra. A minap láttam egy hordozós torna reklámját, amiben fel volt sorolva egy csomó szuper dolog, hogy miért is jó ez: az anyuka kimozdulhat, társaságban lehet, mozoghat. ÉS, nem kell a babáját másra bízni. Itt felkaptam a fejem: nem KELL másra bízni? Ez egy kényszer, egy rossz dolog másra bízni a babát, totyogót?

Természetesen egy ilyen foglalkozás lehet egy szuper baba-mama program. De kell hogy legyen olyan, amikor az anyának van lehetősége baba nélkül menni bárhová. Amikor a baba igényeiről semmilyen módon nem kell gondoskodnia, csak magára fókuszálhat. A babát addig valaki más hordozza, valaki más gondoskodik róla. Neki is jót tesz, ha több személyhez kötődik, több emberrel érzi magát biztonságban.

Igen tudom, van, amikor ezt nem tudjuk megvalósítani. Érdemes viszont átgondolni, hogy ez egészen biztosan így van-e. Ennek tényleg csak objektív akadálya van? És ezek biztosan feloldhatatlanok? Sokszor a probléma abban gyökerezik, hogy nem is hisszük el, hogy nekünk jár az énidő, a gyerek nélküli idő. Milyen anya az, aki a babája mellől elmegy tornázni. Magával foglalkozni. Ha viszi a babáját, na az úgy már rendben van. Esetleg úgy érezzük, senki más nem tud úgy gondoskodni róla, mint mi.

Egy idő után viszont nagyon belefáradhatunk ebbe, akár ki is éghetünk. Hogy mindig mi kellünk. Hogy egy percre nem ülhetünk le. Hogy sosem vagyunk gyerek nélkül.

Ha te is ebben a helyzetben vagy, és szeretnél ezen változtatni, szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba!

Posted on by — Hozzászólás most!

Öröklődés, vagy környezet?

crop parents communicating with newborn baby in arms

Örök kérdés. Én mindig szerettem azt gondolni, hogy a környezetnek nagyobb hatása van. Mert akkor tudok változtatni. Azt is gondoltam sokszor, hogy még ha nem is igaz, muszáj ebben hinnem, különben semminek semmi értelme. A gyereknevelésnek is akkor van bármilyen értelme, ha tudok hatással lenni a személyisége alakulására. Aztán ez szépen elment abba az irányba, hogy ha a most már kamaszodó gyerekeimen azt veszem észre, hogy mondjuk túlságosan szoronganak valami miatt, akkor nyilván valamit nagyon elrontottam.

Aztán egy ideje elkezdtem foglalkozni a személyiségtípusommal, biztos sokan ismeritek a 4 betűs típusokat. Kiderült, hogy INFJ vagyok, és egy csomó mindenre magyarázatot kaptam, hogy miért reagálok bizonyos dolgokra így vagy úgy, miért értelmezek bizonyos dolgokat így, vagy úgy. Mert csak, mert ilyen vagyok, és nem vagyok ezzel egyedül. Elkezdtem csoportokat követni, mémeket olvasgatni, és hihetetlen apróságokban ismertem magamra. Azt azért továbbra sem gondolom, hogy pontosan így születtem, és semmit se változtam a körülmények, a tapasztalataim hatására. Abban biztos vagyok, hogy 20 évvel ezelőtt még egy másik személyiségtípus jött volna ki.

Aztán valahogy összekapcsoltam ezt a kettőt, hogy hát akkor nem vagyok mindenható a gyerekeimmel kapcsolatban sem! Persze csinálhatnám sokkal-sokkal jobban – ez most nem önvád, tény, ez van, ennyire vagyok jelen pillanatban képes. De van, amit nem fogok tudni megváltoztatni sosem. Ha a gyerekemnek valami nehéz, az nem feltétlen jelenti azt, hogy szülőként valamit nagyon elrontottam. Aztán van olyan is, hogy amit személyiségvonásnak hittünk, tényleg nem volt az, hanem egy érzelmi projekt, amin miután sikeresen átdolgozta magát, mintha kicserélték volna. Most akkor honnan tudjuk, hogy éppen miről is van szó? Nem tudhatjuk biztosan. Azt tudjuk csinálni, hogy igyekszünk amikor csak lehet ott lenni mellette, meghallgatni, támogatni.

És ez nehéz. Akkor fog menni, ha minket is támogat valaki. Ha úgy érzed, neked is támogatásra van szükséged, nézz körül a honlapomon, és válaszd ki azt a formát, amire most leginkább szükséged van, és amit most meg tudsz oldani: egyéni konzultáció, támogató csoport, műhelymunka, tanfolyam? Szeretettel várlak!

Posted on by — Hozzászólás most!

“Nem vagyok egy hálátlan gyerek”

a woman hugging her daughter

…mondja a 12,5 éves gyerekem. Előzmény: megkérdezte, hogy vasárnap van-e valami fix program, mert ő elmenne a barátjához, ott is aludna, és hétfőn reggel együtt mennének iskolába. Fel tudtok kelni, megoldotok mindent? Persze. Oké. Erre nagy hálálkodva megölelgetett. Mondtam neki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, persze, hogy megengedem. Mire ő: nekem ez nagyon fontos, nagyon örülök, hogy megengedted. Nem vagyok egy hálátlan gyerek.

Jólesett, de azért emlékeztettem magam arra, hogy neki nem dolga hálásnak lenni.

Sokszor annyira vágyunk rá, hogy a gyerek hálás legyen, vegye már észre, és igazolja vissza, hogy mennyit teszünk érte. Én is mérgemben sokszor mondok olyat, hogy ha tudnád, milyen jó dolgod van. Az igényünk jogos, hogy valaki vegye észre, ismerje el azt az óriási munkát, amit nap mint nap szülőként teszünk. De a legtöbbször ezt senki nem veszi észre, sőt, inkább kritikát kapunk. És amikor még a gyerek is úgy viselkedik, mint akinek semmi sem jó, vagy „cserébe” nem fogad szót, az nagyon rosszul tud esni.

A megoldás: vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akiktől megkapjuk az elismerést, támogatást. Akiktől rendszeres visszaigazolást kapunk arról, hogy jól csináljuk. Még akkor is, amikor éppen a világ legrosszabb szülőjének érezzük magunkat. Mert amikor „hülyén” viselkedtünk a gyerekkel, akkor sem vagyunk rossz szülők, csak éppen elfogytunk, triggerelődtünk, nem kaptunk elég támogatást.

Neked van ilyen közeged? Ha nincs, 2 dolgot is tudok ajánlani. Az egyik: rendszeresen tartok személyes támogató csoportokat Gyömrőn (ne ijedjetek meg, nincs a világ végén :D). A másik: a Kapcsolódó Klub, ami ugyan online, mégis egy puha fészekben érezheted magad.

Posted on by — Hozzászólás most!

“De jó lett volna, ha ezt előbb tudom!”

tired mother with cute daughter resting on bed in cozy room

Sokszor hallom ezt szülőktől, amikor megismerkednek a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel, és visszagondolnak azokra az időkre, amikor még nagyon sok helyzetben nem értették, hogy mi történik. Miért sír, amikor biztos nem éhes, elvileg minden oké. Miért borul ki olyan apróságokon, hogy eltört a túrórudi? Miért nem érti már meg, hogy nem szabad belenyúlni a konnektorba? Miért nem tud este elaludni, hiszen annyira fáradt már? És sokszor érezték magukat tehetetlennek. Csak ideig-óráig működő eszközeik voltak, és az egész nap a babával, totyogóval egy végeláthatatlan készenlét, és tojáshéjon táncolás volt. Én is így voltam. 🙂 Aztán választ kaptam minden kérdésemre, és működő eszközöket is.

És ami még fontosabb: az információ önmagában nem elég. Hallottam én már a sírás gyógyító erejéről amikor a középsőm volt kicsi, de megfelelő támogatás hiányában egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene „sírni hagyni”, és bizonytalan voltam, hogy ez tényleg jó-e, nem teszek-e vele kárt.

Szóval az igazi sóhaj talán így hangzik: „De jó lett volna, ha kaptam volna elég támogatást.” Sajnos azt a szintű támogatást, amire igazán szükségünk lenne egy gyerek felneveléséhez, mai életkörülményeink között nagyon nehéz megkapni. A mi csoportjaink mégis óriási segítséget jelentenek abban, hogy ne érezzétek magatokat egyedül, hogy magabiztosabbak legyetek, és jó szülőnek érezzétek magatokat. És abban is, hogy el tudjátok kezdeni kiépíteni a saját támogató hálótokat.

Nézz körül a programok között, van, ahova kifejezetten babával várlak, de ha meg tudod oldani, nagyon ajánlom, hogy gyerekmentes programon vegyél részt. Ezen kívül szeretettel ajánlom a Kapcsolódó Klubot, ahol folyamatos támogatásban részesülhetsz.

Posted on by — Hozzászólás most!

Kintsugi – egy szép szimbólum

Tudtátok, hogy rendszeresen tartok Gyömrőn személyes támogató csoportokat?

A legutóbbi alkalommal, amikor az én „köröm” volt, a meghallgatás végén azt a kihozó kérdést kaptam (egy olyan kérdés, ami segít visszahozni a jelenbe, segít bekapcsolni a gondolkodó agyunkat), hogy mondjak dolgokat, amik aranyból vannak. Felsoroltam párat, eleinte tipikus dolgokat, mint ékszer. Aztán a végére eszembe jutott a kintsugi. A nevére akkor nem emlékeztem, de azóta utánanéztem. Ez egy japán technika, a törött edényeket aranyporral kevert anyaggal ragasztják össze. Úgy próbáltam elmagyarázni a többieknek, akik még nem hallottak erről, hogy valami olyasmi filozófia van mögötte – mert a japánoknál ugye mindig van valami különleges filozófiai jelentés is – hogy egy tönkrement, törött tárgyat nem dobnak ki, hanem úgy javítják meg, hogy valami szebb lesz belőle.

Az egyik csodás résztvevő erre azt mondta, hogy ez milyen szép szimbólum. És tényleg, mármint a mi csoportunkra nézve. Arra az önismereti munkára, és a támogatásra, amit egymásnak adunk. Nagyon sokan hordozunk a gyerekkorunkból különféle sérüléseket – sőt, megkockáztatom, mindannyian. Emiatt gyakran úgy érezzük, hogy valami nincsen rendben velünk. Nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég szépek. Nem úgy reagálunk dolgokra, ahogy kellene, nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. A sok-sok önismereti munka, és gyógyulás nem teszi meg nem történtté a múlt nehéz eseményeit, és talán a nyomuk is örökre ott marad valamilyen formában. Mégis, még lehetünk olyan gyönyörűek, mint ez a tál a képen.

Ha szeretnéd ezt kipróbálni, itt találod a következő időpontokat, szeretettel várlak!

Érdekel!
Posted on by — Hozzászólás most!

Néha nehéz megnyílni

Magunkról beszélni, a problémáinkról, érzéseinkről, gondolatainkról, úgy hogy valaki közben csak ránk figyel – ez sokak számára félelmetes.

A csoportokban résztvevő szülők kb. 80-90%-a azzal az érzéssel érkezik, hogy végre beszélhet a nehézségeiről. A többiek azonban kényelmetlen érzésekről számolnak be ezzel kapcsolatban – ami szintén teljesen normális és érthető. És mindig nagyon megtisztelve érzem magam, amikor egy ilyen szülő mégis kipróbálja a Páros meghallgatást, és megnyílik. Ez történt tegnap is: a meghallgatással eleinte bizalmatlan résztvevő a visszajelző körben azt mondta nevetve, hogy

„Ez nem is volt olyan rossz.”

Sőt, megkönnyebbült.

Bízom benne, hogy ha egyelőre Te is bizalmatlan vagy, akkor ez a kis történet segít, hogy Te is jelentkezz valamilyen programra, Te is kipróbáld a Páros meghallgatást, a Támogató csoportot.

Posted on by — Hozzászólás most!

Anya nyűgös

Nyűgös voltam ma délelőtt. Megcsináltam egy csomó mindent, majd végre bekuckóztam a kanapéra horgolni. Jön a kicsi, hogy ő tejet kér, hozza az üvegét. Feltápászkodom, töltök neki, majd vissza a takaró alá. A következő pillanatban jön, hogy ez romlott. Na ne, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezt meg is mondtam neki. Aztán csak feltápászkodtam újra. Nem volt romlott a tej, csak nem mostam ki előtte az üveget, azt hittem reggel már kapott bele, de nem, még az esti volt belerohadva. Ahogy sikálom az alkatrészeket, arra gondolok, hogy miért kell egy 5 éves gyerekkel még ezt csinálni, miért nem iszik (mindig) pohárból.

Aztán egyszer csak beugrik: most komolyan, ennyit nem tudok megtenni azért, akit szeretek? Nem olyan nagy cucc. Miért ne ihatna 5 évesen ilyen csőrös pohárból, ha abból szeret? Mindenkinek vannak ilyen nünükéi. Nekem is. Miért nem volt kedvem ezt megcsinálni neki?

Azért, mert itt a hétvége, elvileg a pihenés ideje, meg csinálhatnánk valamit együtt, de már megint egy csomó feladat tornyosul felém. 10 órára már totál el is fáradtam.

Mert reggel a fogmosásnál kiesett egy nemrég elkészült tömésem. Az egy dolog, hogy kellemetlen, de már egyből azon is pörögtem, hogy mikor lesz időm elmenni megcsináltatni, vagy egyáltalán időpontot kérni. És hogy megcsinálják-e garanciában, vagy megint fizetnem kell érte.

A szürke esős idő nagyon elrontja a kedvemet, ráadásul most nagyon hirtelen ért véget a nyár. Évek óta kimarad a kedvenc időszakom, a késő tavasz, erre most már a kora ősz is eltűnt.

Szóval rájöttem, hogy a kelletlenségnek semmi köze a gyerek kéréséhez, az nem volt túlságosan nagy, vagy lehetetlen. Sokkal inkább az időhiányhoz, kimerültséghez, az anyagiak miatti szorongáshoz, és az időjárás miatti rosszkedvhez. Mindezt végiggondolva már jókedvűen, szeretettel vittem be neki a tejet.

Tudjátok mi segít ilyenkor? Ha mindezt a nyűglődést meg tudjuk osztani valakivel. Aki meghallgatja, megérti, elfogadja, hogy most így érezzük magunkat. És ha mi is meghallgatunk másokat, hogy nekik is hasonlóan nehéz. Talán hihetetlen, de sok éves tapasztalatom bizonyítja, hogy ez tényleg így van! Ha szeretnéd ezt Te is kipróbálni, megtapasztalni, szeretettel várlak csoportjaimba, különösen a személyes támogató csoportok alkalmasak arra, hogy igazán mélyen tudjunk dolgozni az érzéseinkkel.