Kicsi korom óta érdekelt, hogy mi mozgatja az embereket, mi van a viselkedésük mögött. Alsóban például volt egy osztálytársam, aki sokat bántott. Fura kapcsolat volt, mert közben valahogy barátok is voltunk. Emlékszem, jobb pillanataiban próbáltam megtudni tőle, hogy miért csinálja ezt, mi van vele? Azt is korán észrevettem, hogy az emberek szeretnek nekem mesélni magukról. Azt csak egész későn tudtam meg, hogy ezekkel a dolgokkal a pszichológia tudománya foglalkozik. Közgazdasági szakközépiskolába jártam, szerettem, a matek volt a kedvencem. Aztán kezdtem hiányolni a közgazdasági elméletekből az embert. Mi az, hogy A „vásárló”? Az osztályfőnököm valamit meglátott ebből, és kölcsönadott egy Freud-ról szóló könyvet. Így kanyarodtam a pszichológia felé, de még innen is hosszú út vezetett ahhoz, hogy konkrétan emberekkel foglalkozzak, mint segítő szakember. Introvertált ember lévén ezt nem tudtam elképzelni. Aztán amikor a szakdolgozatom kapcsán sok-sok kisgyerekkel végeztem el az általam kitalált kísérletet, kiderült, hogy ez nekem mégiscsak megy.
Egy másik nagy motiváció a világ jobbátétele volt bennem. És sokáig azt hittem, úgy lehet a világban változást elérni, hogy jó sokszor elmondjuk az embereknek, hogy mi a helyes. Úgy lehet például a rasszizmus ellen tenni, ha sokszor elmondjuk, hogy a színesbőrű emberek is ugyanolyanok, mint a fehérek, és ugyanolyan bánásmódot érdemelnek. Hogy a szülőknek el kell mondani, hogy egyszerűen hagyjanak fel azokkal a tevékenységekkel, amik a gyerekeikben rossz érzéseket okoznak. Egész kitartó voltam, még szerencse, hogy nem égtem ki teljesen ebben a hiábavaló munkában.
Aztán amikor megszülettek a gyerekeim, rá kellett jönnöm, hogy hiába vagyok felvértezve információkkal, ez önmagában édeskevés. Szégyelltem magam, és bűntudatom volt, hogy képzeltem én ezt, hogy másoknak tanácsokat osztogatok, és amiatt is, hogy nem megy úgy a gyereknevelés, ahogyan szeretném. Na, ezek azok az érzések, amik végképp nem szolgálják azt, hogy az ember változni tudjon, és új megoldásokat próbáljon ki. Aztán rátaláltam a Kapcsolódó Nevelésre, aminek a legnagyobb húzóereje először pont ez volt: itt engem elfogadnak, támogatnak, nem hibáztatnak. És ez a módszer olyan eszközöket kínál, amik nagyon gyakorlatiasak, és valóban működnek. Ez egy érdekes kettősség bennem, szeretek a dolgok mögé látni, mi hogyan, és miért működik, de végső soron az a fontos, hogy működjön, mindegy, hogy miért.
Az évek során, a sok-sok érzelmi munka (ami Kapcsolódó Nevelés oktatóként alapkövetelmény, de szülőként sem igazán megúszható) során egyre inkább megértettem, hogy mi is az a „kapcsolódás”, és mire van valójában szükség ahhoz, hogy egy jobb világot építsünk: egymást igazán meglátni, egymás történeteit meghallgatni. És bár nagyon szívesen tartok előadást tulajdonképpen bármiről, aminek akár érintőleges köze is lehet a gyerekneveléshez, a kedvencem mégis a személyes támogató csoport. Amikor valakit meghallgatok, az én világképem is szélesedik, az empátiám növekszik. Amikor meglátom, hogy egy addig esetleg érthetetlennek tűnő gondolat, szokás, viselkedés mögött milyen érzelmi okok húzódnak. És látni azt, hogy milyen megkönnyebbülést és felismeréseket tud hozni, amikor valakit ítélkezés nélkül meghallgatunk, tudva azt, hogy ő egy jó ember, és meg fogja találni a saját megoldását.
A másik nagy kedvencem a szerepjáték. Újra és újra nagyon jó látni, amikor látványosan átkattan valami a szülőkben, ahogy a saját gyereküket eljátsszák, vagy magukat, amikor gyerekek voltak. A múltat nem tudjuk meg nem történtté tenni, de ezen a módon feldolgozhatóak a régi sérülések, amik akadályoznak abban, hogy igazán jól tudjunk kapcsolódni magunkhoz, és a gyerekünkhöz.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, a Kapcsolódó Nevelés egyfajta hobbi volt az életemben. Aztán egyre világosabbá vált, hogy ez az a vonal, amit szakmailag is tovább szeretnék vinni. Egyre inkább úgy éreztem, ennek van igazán értelme: a szülőket képessé tenni arra, hogy a gyerekeiknek segíteni tudjanak. Jelenleg Balogh Fruzsival együtt a Kapcsolódó Nevelés Egyesület szakmai vezetői vagyunk, tulajdonképpen főállássá nőtte ki magát a Kapcsolódó Nevelés oktatóság. Ezen kívül egyre többen kerestek meg kifejezetten önismereti céllal, vagy hogy egy gyerekneveléssel nem közvetlenül összefüggő témával foglalkozzunk. Így visszakanyarodtam az eredeti szakmámhoz, a pszichológiához is. Bár azt gondolom, hogy a munkám során a kettő szorosan összefügg. Szeretettel várlak, ha úgy érzed, tudok valamiben segíteni!
