Lányomnak egy tüske ment a tenyerébe. A szokásosnál is nyűgösebb volt este, (ami amúgy sem ritka ovinapon) és valahogy kiderült, hogy egy tüske van a kezében, ami még valamikor délelőtt az udvaron ment bele, de nem mert, nem akart szólni az óvónéniknek, és itthon nekünk se. Sírt, meg sem akarta mutatni. Megígértük, hogy nem nyúlunk hozzá, csak szeretnénk látni. Nagy nehezen beleegyezett. Nem tűnt vészesnek, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak akkor vesszük ki, ha készen áll. Így ment ez napokig, időnként rákérdeztem, hogy kivehetjük-e a tüskét, mire ő azt válaszolta, hogy még nem. Persze elmondtam, hogy nagyon óvatos leszek, legfeljebb egy picikét fog fájni, de ez egyelőre nem nyugtatta meg. Szerencsére nem gyulladt be, nem fájt neki, de azért valószínűleg kellemetlen volt.
Egyik nap nálunk volt egy barátnőm, egy háromgyerekes anyuka, akinek nagyon jó érzéke van a vicces, játékos megoldásokhoz, és ezt mondta neki: De jó, van egy tüskéd! Majd ha nagymama leszel, mesélheted az unokáknak, hogy képzeljétek kisunokáim, amikor annyi idős voltam, mint most ti, belement egy tüske a kezembe. Nézzétek, még mindig itt van! Ezen persze nevetett 🙂 Ez biztosan oldott a dologgal kapcsolatos félelméből, de még mindig maximum megnézni engedte a tüskét. Pár nappal később a szokásos kérdésemre azt mondta, hogy este kivehetjük. Úgy alakult, hogy pont aznap a bátyjának meg a lábába fúródott egy tüske, ami akadályozta a járásban, fájt is, ő szerette volna, hogy kivegyük.
Rákészültünk a “műtétre”, lefertőtlenítettem egy csipeszt és egy tűt. A lányom bátran vállalkozott elsőnek, de amikor meglátta a tűt, sírni kezdett. Mondtam, hogy ez azért kell, mert elég vékony, hogy ki tudjam tolni a tüskét, nem fogom megszúrni vele. De csak sírt tovább .Apukája az ölébe vette, próbálta megnyugtatni. Mondta neki, hogy ha ügyesen végigcsinálja, kap egy jégkrémet. Nem vagyok híve ennek a megoldásnak, meg nem is igazán működött, úgyhogy mondtam, hogy mindenképpen kap majd jégkrémet, akkor is, ha végül nem engedi kiszedni a tüskét. Az apukája is megerősítette, hogy persze, mindenképp kap jégkrémet. (Most jut eszembe, hogy végül a jégkrém teljesen feledésbe merült :)). Szóval a fiam jött mégis elsőként, egy picit ő is aggódott, de gond nélkül kiszedtem a tüskéjét, a legrosszabb rész állítása szerint az volt, amikor a végén lefújtam a fertőtlenítővel. A lányom még mindig sírt, de szeretett volna már ő is túlesni rajta. Mondtam, hogy ha fáj, szóljon, megállunk. Ült az apukája ölében sírva. Kérdeztem, ne csináljuk inkább? De. Végig sírt, de nem akarta, hogy megálljunk. Kijött az ő tüskéje is, lefújtuk, vidámság volt. Aztán az apukájukkal elmentek levest főzni (ez még a fiam ötlete volt délután). Vacsorára büszkén ették a “saját készítésű” levest.
Sokszor ha valami ilyesmi történik a gyerekünkkel, próbáljuk a lehető leggyorsabban megoldani, orvosolni. Pedig ennél súlyosabb esetben is még sokszor van időnk arra, hogy a gyerek által diktált tempóban haladjuk és közben teret adjunk az érzéseknek. Olyan történetet is olvastam, hogy egy kisfiúnak össze kellett varrni a fején a sérülést, de orvossal konzultálva még órákat lehetett várni, mire a kisfiú beleegyezett. A fiam 3 évesen kórházban volt Krupp miatt, naponta többször valamilyen gyógyszert kellett belélegeznie, ami így felnőttként, kívülről nem tűnt különösebben kellemetlennek. Mégis, majd 5 év távlatából nemrég felemlegette, hogy az milyen rossz volt, és miért nem vártuk meg, hogy felkészüljön. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mennyire érzi magát egy gyerek kiszolgáltatottnak egy ilyen helyzetben. Persze van, amikor azt kell mondjuk, ezt most kivesszük, ezt be kell venni, de annyi időnk a legtöbb esetben van, hogy egy picit sírhasson rajta és még utólag is tudunk mit tenni a történtek feldolgozásában.
