Posted on Hozzászólás most!

Szabad egy anyának másra bízni a babáját?

Ez a kép kb. 10 évvel ezelőtt készült. A hátamon a középső gyerekem, azt hiszem szülinapi buli volt, talán éppen az övé. Nagyon szerettem hordozni, és persze praktikus is volt. Egy csomó minden egyszerűbb volt így, olyan is volt, hogy a gyerek szívesebben jött volna a lábán, nekem volt egyszerűbb, hogy a hátamra veszem. Lehet így bevásárolni, takarítani, a másik gyerekkel foglalkozni, kirándulni, tornázni… Na, itt álljunk meg egy pillanatra. A minap láttam egy hordozós torna reklámját, amiben fel volt sorolva egy csomó szuper dolog, hogy miért is jó ez: az anyuka kimozdulhat, társaságban lehet, mozoghat. ÉS, nem kell a babáját másra bízni. Itt felkaptam a fejem: nem KELL másra bízni? Ez egy kényszer, egy rossz dolog másra bízni a babát, totyogót?

Természetesen egy ilyen foglalkozás lehet egy szuper baba-mama program. De kell hogy legyen olyan, amikor az anyának van lehetősége baba nélkül menni bárhová. Amikor a baba igényeiről semmilyen módon nem kell gondoskodnia, csak magára fókuszálhat. A babát addig valaki más hordozza, valaki más gondoskodik róla. Neki is jót tesz, ha több személyhez kötődik, több emberrel érzi magát biztonságban.

Igen tudom, van, amikor ezt nem tudjuk megvalósítani. Érdemes viszont átgondolni, hogy ez egészen biztosan így van-e. Ennek tényleg csak objektív akadálya van? És ezek biztosan feloldhatatlanok? Sokszor a probléma abban gyökerezik, hogy nem is hisszük el, hogy nekünk jár az énidő, a gyerek nélküli idő. Milyen anya az, aki a babája mellől elmegy tornázni. Magával foglalkozni. Ha viszi a babáját, na az úgy már rendben van. Esetleg úgy érezzük, senki más nem tud úgy gondoskodni róla, mint mi.

Egy idő után viszont nagyon belefáradhatunk ebbe, akár ki is éghetünk. Hogy mindig mi kellünk. Hogy egy percre nem ülhetünk le. Hogy sosem vagyunk gyerek nélkül.

Ha te is ebben a helyzetben vagy, és szeretnél ezen változtatni, szeretettel várlak személyes támogató csoportjaimba, és a Kapcsolódó Klubba!

Posted on Hozzászólás most!

“De jó lett volna, ha ezt előbb tudom!”

tired mother with cute daughter resting on bed in cozy room

Sokszor hallom ezt szülőktől, amikor megismerkednek a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel, és visszagondolnak azokra az időkre, amikor még nagyon sok helyzetben nem értették, hogy mi történik. Miért sír, amikor biztos nem éhes, elvileg minden oké. Miért borul ki olyan apróságokon, hogy eltört a túrórudi? Miért nem érti már meg, hogy nem szabad belenyúlni a konnektorba? Miért nem tud este elaludni, hiszen annyira fáradt már? És sokszor érezték magukat tehetetlennek. Csak ideig-óráig működő eszközeik voltak, és az egész nap a babával, totyogóval egy végeláthatatlan készenlét, és tojáshéjon táncolás volt. Én is így voltam. 🙂 Aztán választ kaptam minden kérdésemre, és működő eszközöket is.

És ami még fontosabb: az információ önmagában nem elég. Hallottam én már a sírás gyógyító erejéről amikor a középsőm volt kicsi, de megfelelő támogatás hiányában egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene „sírni hagyni”, és bizonytalan voltam, hogy ez tényleg jó-e, nem teszek-e vele kárt.

Szóval az igazi sóhaj talán így hangzik: „De jó lett volna, ha kaptam volna elég támogatást.” Sajnos azt a szintű támogatást, amire igazán szükségünk lenne egy gyerek felneveléséhez, mai életkörülményeink között nagyon nehéz megkapni. A mi csoportjaink mégis óriási segítséget jelentenek abban, hogy ne érezzétek magatokat egyedül, hogy magabiztosabbak legyetek, és jó szülőnek érezzétek magatokat. És abban is, hogy el tudjátok kezdeni kiépíteni a saját támogató hálótokat.

Nézz körül a programok között, van, ahova kifejezetten babával várlak, de ha meg tudod oldani, nagyon ajánlom, hogy gyerekmentes programon vegyél részt. Ezen kívül szeretettel ajánlom a Kapcsolódó Klubot, ahol folyamatos támogatásban részesülhetsz.

Posted on Hozzászólás most!

Babával otthon

12 évvel ezelőtt, amikor megszületett a legnagyobb gyerekem, alig vártam, hogy újra mehessek valamit sportolni. Az első szülés után még gyorsan regenerálódtam, 4 hét után el is mentünk az első baba-mama jógára. Nagyon jó volt kimozdulni, és visszanyerni a testem feletti kontrollt. Akkor még nem tudtam, hogy volt még egy fontos dolog, ami miatt szükségem volt ezekre a programokra.

A fiam az órák alatt általában nyugodt, jókedvű volt, de előfordult, hogy sírni kezdett. Ilyenkor persze abbahagytam a tornát, és próbáltam valahogy megnyugtatni. Emlékszem, hogy a tanár sajnálkozott, hogy én így kimaradok ezekből a gyakorlatokból. Én pedig úgy éreztem, hogy semmi ok a sajnálkozásra, inkább itt sírjon, mint otthon. Valahogy ott elviselhetőbb volt számomra. Amikor megismerkedtem a Kapcsolódó Neveléssel, akkor tudtam meg, hogy ennek mi az oka: felnőttként is elemi szükségletünk a kapcsolódás. Ha egyedül vagyunk, könnyebben esünk pánikba, ha valamilyen nehéz helyzettel szembesülünk. Friss anyukaként ha sír a gyerekünk, az gyakran mindenféle nehéz érzéseket kelt bennünk. Különösen, ha nem tudunk rájönni, hogy miért sír, és nem tudjuk megnyugtatni. Ezt az állapotunkat pedig érzékeli a baba, és még inkább nem tud megnyugodni. Egyedül otthon a pár hónapos babával gyakran éreztem magam tehetetlennek, amikor sírt. Akármit csináltam, persze egyre kétségbeesetten, nem segített. Ott, a jógaórán egy egészen más állapotban voltam. Kedves, gondoskodó felnőttek voltak körülöttem, így a babám sírására nyugodtan tudtam reagálni, és így ő is hamarabb megnyugodott.

Később tudtam meg azt is, hogy a sírás is egy szükséglet, ami szintén születésünktől fogva jelen van. Hogy ha mindent lecsekkoltam, nem éhes, nem fázik, nem fáj semmije, stb. akkor valószínűleg éppen a sírásra van szüksége, nekem pedig az a dolgom, hogy a karomban tartva csak meghallgassam, amit a sírással szeretne elmondani nekem. Ezt úgy igazán csak a harmadik gyerekemmel sikerült megvalósítani, és én hiszem, hogy ennek is köszönhető, hogy ő a „legkönnyebb” gyerekem.

Ha pici babával, totyogóval vagy otthon (0-2 éves korig), akkor most itt a lehetőség, hogy vele együtt tanuld meg a Kapcsolódó Nevelés eszközeit. A programjainkra általában azt kérjük, hogy egyedül gyertek, de ebbe a csoportba kifejezetten hozhatod a gyermekedet is. Ha lemaradtál, és szívesen segítenél megszervezni egy újabb csoportot, keress meg!

Posted on Hozzászólás most!

Babás hétköznapok – hogyan lehet könnyebb?

Tudtátok, hogy a Kapcsolódó Nevelés eszközeit egészen pici kortól, tulajdonképpen a születéstől lehet használni? Sőt, a Páros meghallgatás segítségével még korábban elkezdhetünk készülni a szülőségre.

Gyakran olvasni, hogy az anyaság ösztönös, hogy egy „igazi anya” szinte egyből összehangolódik a babájával, és ráérez mire van szüksége, kitalálja, hogy melyik sírás mit jelent. Bár szerencsére már sok változás történt ezen a téren, azért még mindig inkább rózsaszín cukorfelhőben van bemutatva ez az időszak. És amikor a valóság ettől gyökeresen eltér, akkor általában nem azon kezdünk el gondolkodni, hogy miért vezettek félre minket, hanem hogy mi mit rontottunk el. Nekünk ez miért nem megy? Talán nem szeretjük eléggé a babánkat? Talán nem is vagyunk anyának valók? Egészen súlyos gondolatok is megfordulhatnak a fejünkben… Pedig nem velünk van a baj.

A hiba a rendszerben van. Akkor tudnánk minél hamarabb és minél jobban a babára hangolódni, megismerni őt, ha nagyjából nem lenne semmi más dolgunk. Ha meg tudna valósulni a 6 hét gyerekágy, amikor kiszolgálnak minket. Nekünk nem kell se főzni, se takarítani, ha egy hosszabb szoptatás alatt megszomjazunk, valaki hoz nekünk inni. De ha ez elérhetetlen álomnak tűnik, akkor legalább a látogatóknak ne csak a baba legyen a fontos, hanem mi is. És ne érezzük úgy, hogy még őket is nekünk kell kiszolgálni.

Ezen a rendszeren sajnos nem tudunk egyik napról a másikra változtatni. De vannak eszközök, amiknek a segítségével még ebből a nem ideális helyzetből is kihozható a maximum. Ha szívesen megtanulnád, nézd meg, van-e az aktuális programok között babás csoport, ha nincs, keress meg!

Posted on Hozzászólás most!

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja.

Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:

Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt 20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen, kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár estén keresztül meghallgattam a sírását.

A harmadik gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon dolgoztam Páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát. A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám, úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak. Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2 hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk (köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak. Vele kezdettől alkalmaztam a Sírásmeghallgatás módszerét, az is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen, ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem, hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.

Aztán 9 hónaposan elkezdett harapni.

Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni, majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok. Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget, sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a helyzetet Szelíd határszabással. Vagyis hogy azt az elvárást támasztom, hogy szopizzon, és közben hallgassam meg az ezzel kapcsolatos félelmeit, hogy esetleg majd megint feljajdulok. Logikusnak tűnt, de a megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra harapni fog.

És folyton az érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép lassan el tudtam hinni, hogy

hiszen nem engem utasít el, hanem csak a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor sem, amikor szoptatok. 

Pihentettem a dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3 órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam. De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.

Nem sokkal később, talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam.

És akkor azt éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi volt.

Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem, hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében, hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam, játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot, ahogy lehetne, ahogy kellene.

És közben láttam, hogy annyira vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy szoptatom-e.

Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről. Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét! Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs, hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége lett.

Amikor ezt a sorokat írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek!

Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt, játszunk.

Ja, és a cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. 🙂

Posted on Hozzászólás most!

Mire van szüksége a babáknak?

Ha Lőrinc lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák számára természetes a 3-4 óránkénti etetési rend, hiszen maguktól is erre állnak be. És hogy a babakocsi felesleges találmány, legfeljebb az akaratukat megtörve lehet a babákat beleszoktatni. Ha Villő lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádják magukban nézegetni a fejük fölötti bigyókat, nem kell őket ebben megzavarni és még a vécére is magunkkal vinni őket. És hogy kiságyra 1 éves korig semmi szükség, addig úgyis csak az anyukájuk mellett, vagy rájuk kötözve tudnak nyugodtan aludni. Ha Regő lenne az egyetlen gyerekem, akkor lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádnak babakocsiból nézelődni, nem kell őket magunkra kötözve hurcibálni, így nem tudnak rendesen mozogni és nem is látnak rendesen. És hogy a pépes ételekkel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni, és a darabos étellel is hónapokig csak ismerkednek.

De mivel 3 gyerekem van, tudom, hogy a babák igényei változatosak lehetnek. 3 gyerek még mindig borzasztó kicsi minta ahhoz, hogy általánosságokat fogalmazzak meg, de néhány egyetemes igényt azért megkockáztatok feltételezni: a babáknak (gyerekeknek) olyan szülőkre van szükségük, akik rendszeres segítséget és támogatást kapnak a szülőséghez. Nem, nem a jótanácsokra és a kritikákra gondolok, hanem arra, hogy megbíznak bennük, hogy a gyereküknek a legjobbat akarják, és ezért nem érzik, hogy folyton magyarázkodni kell a döntéseikért, és ezért eléggé magabiztosak ahhoz, hogy tudják, ha hibáznak is, képesek fejlődni és jó úton járnak. A többi már jön szinte magától.

Posted on Hozzászólás most!

Baba sírásának meghallgatása vol2.

mother holding crying baby

Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót. Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután. Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hangos, hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra gondolok, hogy most valami nagyon nehéz neked. Keresem a tekintetét, ami nem könnyű egy ordító babánál, de ha sikerül, akkor látom, hogy igen, most ez kell. Van, hogy nálam is eltörik a mécses. Aztán picit megnyugszik, keresi a cicit, odaadom, és szinte azonnal elalszik, jó sokat, 3 órákat alszik egy ilyen meghallgatás után. Amúgy annyira nem jellemző ez, gyakoriak a félórás minialvások. Nem tudom, mi a feldolgoznivalója ilyenkor. Talán egyszerűen csak tágul a világ, egyre több az információ. Vagy a szopizással kapcsolatos, amikor nekem még nagyon fájt, és talán korábban elvettem tőle a cicit, mint ahogy ő szerette volna. Jó lenne tudni, de ez igazából mindegy is, a meghallgatás hatékonyságát nem befolyásolja. Amit még kipróbálok: szopizás közben csak rá figyelek. Csábító ilyenkor olvasgatni, leveleket intézni, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem csinálom, csak rá koncentrálok. Ő nem, nézelődik, vagy becsukja a szemét (ez mindig is így volt), de én akkor is. (Kivéve ha látom a középsőn, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy kimarad valamiből, akkor neki is igyekszem osztani a figyelmemből.)

Posted on Hozzászólás most!

Amikor a baba vigasztalhatatlanul sír

a person carrying a crying baby

Ígértem, hogy majd beszámolok, hogy megy, és most már van némi tapasztalatom ezügyben. Hát először is nagyon kemény! Valahogy úgy emlékeztem, hogy egy kisbaba sírása nem olyan hangos és idegesítő, mint mondjuk egy hisztiző 2 évesé. Tévedtem… Beköszöntött nemrég az a bizonyos “hasfájós” korszak, a délutáni-esti vigasztalhatatlan sírással. Aminek nagy valószínűséggel a hasfájáshoz valójában semmi köze. És jelentem a sírás meghallgatása tényleg beválik! Már ha sikerül, mert azért ez nem olyan egyszerű…

Már 7 évvel ezelőtt a legnagyobbnál is sejtettem, hogy amikor végre abbahagyta a sírást, az nem azért volt, mert végre eltaláltam, hogy mi a baja. Mert próbáltam én ugyanazt 10 perccel azelőtt is, de akkor még nem segített. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj aktívan tenni valamit – azt hiszem ezzel sokan így vagyunk – sétálgattam vele, ringattam különböző pózokban, tempóban és ritmussal, tornáztattam, hátha a hasa fáj, énekeltem, próbáltam valami érdekes dologgal elterelni a figyelmét. A szoptatás vele nem játszott, nagyon hamar kiderült, hogy a cici neki szimplán kajaforrás, ha nem éhes, teljesen felesleges próbálkoznom vele.

Aztán a középsővel már sokkal gyakrabban próbálkoztam a szoptatással, mert vele az sokkal többször bevált. De nála is megvolt az esti vigasztalhatatlan sírás, és nagyon nehezen aludt el. Akkor már volt olyan, hogy egyszerűen képtelen voltam tovább sétálgatni, vagy bármit tenni, hátha végre megnyugszik, egyszerűen csak feküdtem mellette. És egyszercsak azt vettem észre, hogy mindketten elaludtunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez hogy lehet. Most már az új elméleti tudással felvértezve próbáltam másképp állni a dologhoz. De a sírást most is borzasztó nehéz hallgatni, és most is bennem van, hogy valamitől nyugodjon meg végre. És most is sétálgatok, de már nem olyan intenzíven és kényszeresen, és időnként bepróbálkozom a szopival is, de pár percnél tovább nem segít a helyzeten, úgyhogy egyre kevésbé.

Tegnap viszont leginkább csak magamhoz öleltem és hallgattam, időnként tettem vele pár hosszt a folyosón, de alapvetően csak ültem. És a sírás lefutása pontosan olyan volt, mint máskor. Először ordít, mint akit nyúznak, aztán egyszercsak bebóbiskol pár pillanatra, majd újra kezdi. Majd kb. fél óra, 1 óra után vagy megint elalszik és most már nyugodtan és mélyen alszik több órát, vagy pedig mintha mi sem történt volna, vidáman nézelődik. Szóval a kulcs nagyon úgy tűnik az, hogy egyszerűen csak legyünk vele és hallgassuk meg a sírását, teljesen mindegy, hogy közben sétálgatunk-e, énekelünk, vagy megszoptatjuk. Szóval nehéznek marha nehéz, de annyival mégis könnyebb, hogy már nem érzem azt, hogy valamit elmulasztok, hogy nem tudom mi a baja és nem tudok segíteni. És amikor kiakadok (gyakran), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül ordítok bele egy párnába, nem érzem ettől magam idiótának.