Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót. Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután. Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hangos, hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra gondolok, hogy most valami nagyon nehéz neked. Keresem a tekintetét, ami nem könnyű egy ordító babánál, de ha sikerül, akkor látom, hogy igen, most ez kell. Van, hogy nálam is eltörik a mécses. Aztán picit megnyugszik, keresi a cicit, odaadom, és szinte azonnal elalszik, jó sokat, 3 órákat alszik egy ilyen meghallgatás után. Amúgy annyira nem jellemző ez, gyakoriak a félórás minialvások. Nem tudom, mi a feldolgoznivalója ilyenkor. Talán egyszerűen csak tágul a világ, egyre több az információ. Vagy a szopizással kapcsolatos, amikor nekem még nagyon fájt, és talán korábban elvettem tőle a cicit, mint ahogy ő szerette volna. Jó lenne tudni, de ez igazából mindegy is, a meghallgatás hatékonyságát nem befolyásolja. Amit még kipróbálok: szopizás közben csak rá figyelek. Csábító ilyenkor olvasgatni, leveleket intézni, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem csinálom, csak rá koncentrálok. Ő nem, nézelődik, vagy becsukja a szemét (ez mindig is így volt), de én akkor is. (Kivéve ha látom a középsőn, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy kimarad valamiből, akkor neki is igyekszem osztani a figyelmemből.)
