Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja.
Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:
Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt 20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen, kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár estén keresztül meghallgattam a sírását.
A harmadik gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon dolgoztam Páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát. A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám, úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak. Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2 hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk (köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak. Vele kezdettől alkalmaztam a Sírásmeghallgatás módszerét, az is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen, ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem, hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.
Aztán 9 hónaposan elkezdett harapni.
Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni, majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok. Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget, sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a helyzetet Szelíd határszabással. Vagyis hogy azt az elvárást támasztom, hogy szopizzon, és közben hallgassam meg az ezzel kapcsolatos félelmeit, hogy esetleg majd megint feljajdulok. Logikusnak tűnt, de a megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra harapni fog.
És folyton az érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép lassan el tudtam hinni, hogy
hiszen nem engem utasít el, hanem csak a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor sem, amikor szoptatok.
Pihentettem a dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3 órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam. De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.
Nem sokkal később, talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam.
És akkor azt éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi volt.
Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem, hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében, hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam, játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot, ahogy lehetne, ahogy kellene.
És közben láttam, hogy annyira vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy szoptatom-e.
Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről. Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét! Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs, hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége lett.
Amikor ezt a sorokat írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek!
Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt, játszunk.
Ja, és a cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. 🙂
