…mondja a 12,5 éves gyerekem. Előzmény: megkérdezte, hogy vasárnap van-e valami fix program, mert ő elmenne a barátjához, ott is aludna, és hétfőn reggel együtt mennének iskolába. Fel tudtok kelni, megoldotok mindent? Persze. Oké. Erre nagy hálálkodva megölelgetett. Mondtam neki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, persze, hogy megengedem. Mire ő: nekem ez nagyon fontos, nagyon örülök, hogy megengedted. Nem vagyok egy hálátlan gyerek.
Jólesett, de azért emlékeztettem magam arra, hogy neki nem dolga hálásnak lenni.
Sokszor annyira vágyunk rá, hogy a gyerek hálás legyen, vegye már észre, és igazolja vissza, hogy mennyit teszünk érte. Én is mérgemben sokszor mondok olyat, hogy ha tudnád, milyen jó dolgod van. Az igényünk jogos, hogy valaki vegye észre, ismerje el azt az óriási munkát, amit nap mint nap szülőként teszünk. De a legtöbbször ezt senki nem veszi észre, sőt, inkább kritikát kapunk. És amikor még a gyerek is úgy viselkedik, mint akinek semmi sem jó, vagy „cserébe” nem fogad szót, az nagyon rosszul tud esni.
A megoldás: vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akiktől megkapjuk az elismerést, támogatást. Akiktől rendszeres visszaigazolást kapunk arról, hogy jól csináljuk. Még akkor is, amikor éppen a világ legrosszabb szülőjének érezzük magunkat. Mert amikor „hülyén” viselkedtünk a gyerekkel, akkor sem vagyunk rossz szülők, csak éppen elfogytunk, triggerelődtünk, nem kaptunk elég támogatást.
Neked van ilyen közeged? Ha nincs, 2 dolgot is tudok ajánlani. Az egyik: rendszeresen tartok személyes támogató csoportokat Gyömrőn (ne ijedjetek meg, nincs a világ végén :D). A másik: a Kapcsolódó Klub, ami ugyan online, mégis egy puha fészekben érezheted magad.
