Az egyik játszótéren van egy elég hosszú babakocsi feljáró, ahol az 5 éves fiam szeret leszaladni. Tegnap már elég sok lehullott falevél borította ezt a feljárót, úgyhogy mondtam neki, hogy figyeljen, mert a levelek miatt csúszós lehet. „NEM” – mondta, és jó messziről futva, ahogy szokott, elindult. Ahogy odaért a meredek részhez, láttam, hogy fékezi a mozgását, óvatos. Az persze derogál neki, hogy elismerje, hogy lehet valami abban, amit mondok, de azért figyelembe vette. 😀 Ha meg tényleg elesett volna, igazából abból tanulta volna a legtöbbet, még jobban megérezte, megtapasztalta volna, hol van az a sebességhatár, ami már veszélyes lehet egy őszi levelekkel borított felületen.
Nehéz lehet ilyen veszélyesnek tűnő helyzetekben nem korlátozni őket, hanem hagyni őket tapasztalatot szerezni. Nehéz ez egy kicsinél is, és nehéz a kamaszoknál is, akik ugyanúgy nem érzékelik még sok esetben a veszélyt, sőt még akár keresik is a kockázatos, kihívást jelentő helyzeteket.
Hol van a határa annak, hogy engedhetem, és hol van az, amikor már be kell avatkoznom? Nehéz kérdés, amire nincsen konkrét válasz. A kulcs talán a bizalom, hogy benne, és magunkban is meg tudjunk bízni.
