Nemsokára itt a Húsvét, és talán sokatok fejében megfordult, hogy mit fogtok válaszolni, ha a gyerekek rákérdeznek, hogy tényleg létezik-e a húsvéti nyuszi. Nálunk a Mikulás tavaly már lelepleződött. Sokat olvastam arról, hogy milyen fontos a gyerekeknek a varázslat, és az a jó, ha minél tovább hisznek ezekben a csodálatos lényekben. Én ezzel az elképzeléssel nem igazán tudtam azonosulni, főleg úgy, hogy manapság a szülőknek komoly hazugságokba kell keveredniük, ha a gyerek mondjuk a sok utcai mikulás, vagy egy rosszul sikerült óvodai mikulásünnepség kapcsán gyanakodni kezd, de még szeretnék fenntartani a látszatot. A Karácsony eleve olyan ünnep nálunk, amikor egymást ajándékozzuk meg, az a koncepció viszont tetszett, hogy a Mikulás csak a gyerekekért van, ilyenkor csak ők kapnak ajándékot. Így hát mi is elalvás után becsempésztük az ajándékot a csizmába (vagy mellé), és reggel csodálkozva láttuk mi is, hogy a Mikulás mit hagyott ott a gyerekeknek.
Tavaly viszont a kisfiam gyanút fogott, kérdezgetni kezdte, hogy ki hozta az ajándékokat, tényleg a Mikulás hozta-e őket. Először próbáltuk megúszni a válaszadást, és visszadobtuk a kérdést, hogy ő vajon mit gondol. Azt mondta, hogy ezen a könyvön vonalkód van, a Mikulás pedig nem boltban vásárolna. Ki lehetett volna erre találni valami többé-kevésbé elfogadható választ, de inkább azt választottuk, hogy elmondjuk az igazat: az ajándékokat mi vásároltuk és mi rejtettük el. Ő pedig erre nemhogy összeomlott, hanem kifejezetten örült, hogy végre tisztázódott a rejtély. A többi gyereknek pedig nem árulta el, hogy ő már tudja ezt, pedig nem is kértük kifejezetten erre. Az alábbi történetben egy zseniális megoldást olvashattok erre a problémára: ebben a családban az a szokás, hogy az apuka öltözik be Mikulásnak. Amikor a gyerekek rákérdeztek, hogy tényleg létezik-e a Mikulás, az anyuka nem szeretett volna hazudni, viszont szerette volna, ha megmarad az ünnep játékossága. Ezért azt mondta nekik, hogy nincsen Mikulás, viszont sok apuka beöltözik, hogy a gyerekek örüljenek és az ő apukájuk is ilyen. És megkérte a gyerekeket, hogy az apukájuk kedvéért játsszák el, hogy még mindig azt gondolják, hogy ő a Mikulás. A gyerekek ennek örömmel eleget tettek és az ünnep azóta is így zajlik náluk.
http://www.handinhandparenting.org/2011/12/the-bumbling-santa/
Update: a fiam nagyjából két év után újra hinni kezdett a Mikulásban 🙂 Még az sem ingatta meg, hogy megnézett egy videót arról, hogy a Mikulás miért nem létezhet. Most éppen erre van szüksége, és én nem győzködöm.
