Először is (nem) meglepő módon gyakran kb. ugyanazzal, mint egy kisebb gyereket. 🙂
De most mesélek egy olyat, ami valószínűleg korosztály-specifikus. Éppen a barátaival játszott online – ez általában elég hangos, cifra szavakkal fűszerezve. Bementem a szobájukba a telefonnal a kezemben, mintha őt videóznám. Ő zavartan mosolyogva nézte, hogy mi a fenét csinálok, majd amikor megmutattam neki, hogy be sincs kapcsolva a telefonom, kitört belőle a nevetés.
Aztán aznap este egy másik próbálkozásom meg rosszul sült el, kiakadt, hogy mit piszkálom ezzel folyton. Egy nehéz témát próbáltam viccel oldani. Hát, ez meg éppen nem jött be. Akkor meg én akadtam ki, szerencsére nem neki, csak a férjemnek, hogy nem hiszem el, hogy sosem lehet nála tudni, hogy min fog megsértődni. Aztán kiderült, hogy nem is volt nagyon megsértődve, amikor pár perc múlva bementem hozzá, tök jót beszélgettünk a videó kapcsán, amit éppen nézett. Hát, ilyen ez a kamaszkor. 😉
