Amikor egy kamasz gyereket megkérünk valamire: pakolja ki a mosogatógépet, csináljon némi rendet a szobájában, esetleg álljon neki a tanulásnak, gyakran világfájdalom ül ki az arcára, morog, puffog, nincs kedve, aztán esetleg nagy duzzogva megcsinálja. Bennünk meg ez gyakran olyan érzéseket vált ki, hogy nem igaz, hogy ennyit nem tud megtenni, igazán elég nagy már, hogy ne mi szolgáljuk ki folyton, még mindig, és különben is, hogy képzeli, hogy így szól hozzánk.
Aztán váratlanul adódhat olyan helyzet, amikor kiderül, hogy valójában nem a segítőkészség és az empátia hiányzik belőle. Tegnap este az 5 éves hirtelen fájdalmasan sírni kezdett, lehetett tudni, hogy valami baleset érte. Kiderült, hogy az állát ütötte be, és elég mély seb keletkezett. Az ölembe vettem (miután azért egy kicsi kioktattam – sajnos – mert ezért már tényleg annyiszor szóltam, hogy ne ugrabugráljon az asztal felett). Próbáltam felmérni, hogy mekkora lehet a baj. Ideges voltam, mert apa pont elment bulizni, és volt még egy nagy feladatom, amit muszáj volt még aznap megcsinálnom. Hogy vajon összeforr-e ez így szépen, muszáj-e kitennünk most magunkat az ügyeleten várakozásnak és az orvosi beavatkozás esetleges traumájának. És közben odaugrott a 12 éves nagy, akit amúgy elég nehéz bármivel is kirobbantani a számítógép elől, hogy kell-e valamit segíteni. Ha ilyen helyzetben kérem, hogy segítsen, akkor mindig jön is, és sokszor ezt teljesen magától is teszi. Ez egy olyan ügy volt, amiben számára egyértelmű volt, hogy segít.
Mi különbözteti meg a mosogatógép kipakolását attól, hogy szerezzen fertőtlenítőt és sebtapaszt, hogy addig én tudjam a kistesót meghallgatni, vigasztalni? A válasz kigondolását most rátok hagyom. 🙂 Illetve szeretettel ajánlom ezt a cikket arról, hogyan tudjuk elérni, hogy (kamasz) gyerekeink segítsenek a házimunkában – ebben is találtok válaszokat.
