“Senki se szereti, ha úgy kezelik, mint egy gyereket. Még a gyerekek sem.” (Iris Chen)
Mert mit jelent, amikor ezt mondjuk: „Úgy kezelsz, mint egy gyereket.” Ez alatt nem azt értjük, hogy olyan szeretettel, játékosan, partnerként kezelve, ugye? Hanem éppen ellenkezőleg: lekezelően, semmibe véve, nem bízva a másik képességeiben.
A gyerekekkel szemben sokkal többet engedünk meg magunknak, mint egy másik felnőttel szemben. Ma délelőtt a legnagyobb gyerekem írt, hogy leöntötték a nadrágját. Felhívtam, hogy mennyire vészes a helyzet, haza tud-e így jönni, vagy menjek érte. Mondta, hogy eléggé vészes, és nem szeretne így hazajönni. Én sóhajtottam egy nagyot, mert nagyon nem hiányzott sem időben, sem anyagilag a furikázás. És ezt meg is mondtam neki. Aztán elgondolkodtam, hogy ha mondjuk a férjem hív valami hasonlóval, vajon puffognék neki? Nem hiszem. Az meg teljesen biztos, hogy nem mondanék olyanokat neki, hogy hogy lehettél ilyen béna, miért nem vigyáztál jobban. Pedig a gyerekeknek még ilyeneket is mondunk. Amikor valójában nem is miattuk vagyunk mérgesek, nem ők okozzák a rossz érzéseinket (csak abban a pillanatban úgy érezzük), mégis rajtuk csattan.
Persze nem mi tehetünk róla, az egész társadalmunk a kisebbek, gyengébbek elnyomására épül, mi is megtapasztaltuk ezt gyerekként, és felnőttként is számos helyzetben. De ha sikerül ezen kicsit is változtatnunk, nagyon nagy dolgot viszünk végbe: megtörjük a kört, hogy ők is továbbadják ezt a gyerekeiknek, a náluk gyengébbeknek, a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek.
Ha úgy érzed, hogy ez most nagyon nem megy, az biztos jele annak, hogy több támogatásra van szükséged. Szeretettel várlak bármelyik programomon, ahol a hasznos információk mellett mindig nagy hangsúlyt fektetek arra is, hogy a program végén egyszerűen jobban érezd magad a bőrödben, és így könnyebben tudj a gyerekeidhez kapcsolódni.
