Posted on by — Hozzászólás most!

A kamaszok tényleg lusta hálátlan dögök?

Amikor egy kamasz gyereket megkérünk valamire: pakolja ki a mosogatógépet, csináljon némi rendet a szobájában, esetleg álljon neki a tanulásnak, gyakran világfájdalom ül ki az arcára, morog, puffog, nincs kedve, aztán esetleg nagy duzzogva megcsinálja. Bennünk meg ez gyakran olyan érzéseket vált ki, hogy nem igaz, hogy ennyit nem tud megtenni, igazán elég nagy már, hogy ne mi szolgáljuk ki folyton, még mindig, és különben is, hogy képzeli, hogy így szól hozzánk.

Aztán váratlanul adódhat olyan helyzet, amikor kiderül, hogy valójában nem a segítőkészség és az empátia hiányzik belőle. Tegnap este az 5 éves hirtelen fájdalmasan sírni kezdett, lehetett tudni, hogy valami baleset érte. Kiderült, hogy az állát ütötte be, és elég mély seb keletkezett. Az ölembe vettem (miután azért egy kicsi kioktattam – sajnos – mert ezért már tényleg annyiszor szóltam, hogy ne ugrabugráljon az asztal felett). Próbáltam felmérni, hogy mekkora lehet a baj. Ideges voltam, mert apa pont elment bulizni, és volt még egy nagy feladatom, amit muszáj volt még aznap megcsinálnom. Hogy vajon összeforr-e ez így szépen, muszáj-e kitennünk most magunkat az ügyeleten várakozásnak és az orvosi beavatkozás esetleges traumájának. És közben odaugrott a 12 éves nagy, akit amúgy elég nehéz bármivel is kirobbantani a számítógép elől, hogy kell-e valamit segíteni. Ha ilyen helyzetben kérem, hogy segítsen, akkor mindig jön is, és sokszor ezt teljesen magától is teszi. Ez egy olyan ügy volt, amiben számára egyértelmű volt, hogy segít.

Mi különbözteti meg a mosogatógép kipakolását attól, hogy szerezzen fertőtlenítőt és sebtapaszt, hogy addig én tudjam a kistesót meghallgatni, vigasztalni? A válasz kigondolását most rátok hagyom. 🙂 Illetve szeretettel ajánlom ezt a cikket arról, hogyan tudjuk elérni, hogy (kamasz) gyerekeink segítsenek a házimunkában – ebben is találtok válaszokat.

Ha éppen a kamaszoddal küzdesz, kérdéseid vannak, nézd meg, hogy lesz-e a közeljövőben ezzel a korosztállyal kapcsolatos program. Vagy kereshetsz egyéni konzultáció céljából is.

Posted on by — 2 hozzászólás

Engedjem? Ne engedjem?

Az egyik játszótéren van egy elég hosszú babakocsi feljáró, ahol az 5 éves fiam szeret leszaladni. Tegnap már elég sok lehullott falevél borította ezt a feljárót, úgyhogy mondtam neki, hogy figyeljen, mert a levelek miatt csúszós lehet. „NEM” – mondta, és jó messziről futva, ahogy szokott, elindult. Ahogy odaért a meredek részhez, láttam, hogy fékezi a mozgását, óvatos. Az persze derogál neki, hogy elismerje, hogy lehet valami abban, amit mondok, de azért figyelembe vette. 😀 Ha meg tényleg elesett volna, igazából abból tanulta volna a legtöbbet, még jobban megérezte, megtapasztalta volna, hol van az a sebességhatár, ami már veszélyes lehet egy őszi levelekkel borított felületen.

Nehéz lehet ilyen veszélyesnek tűnő helyzetekben nem korlátozni őket, hanem hagyni őket tapasztalatot szerezni. Nehéz ez egy kicsinél is, és nehéz a kamaszoknál is, akik ugyanúgy nem érzékelik még sok esetben a veszélyt, sőt még akár keresik is a kockázatos, kihívást jelentő helyzeteket.

Hol van a határa annak, hogy engedhetem, és hol van az, amikor már be kell avatkoznom? Nehéz kérdés, amire nincsen konkrét válasz. A kulcs talán a bizalom, hogy benne, és magunkban is meg tudjunk bízni.

A bizalom kérdése nehéz téma, ami gyakran hosszabb önismereti munkát igényel. Ha szívesen belevágnál ebbe, szeretettel várlak, itt tudsz időpontot foglalni.

Posted on by — Hozzászólás most!

Nyaggatás helyett – játék!

12 éves nagyfiam nyűgösen kelt, pontosabban még sokáig az ágyban maradt, dél körül jött reggelizni. Láttam, hogy valami már megint nem oké. Lassan kezdem megszokni, de azért még mindig nagyon nehéz, hogy ha jó napja volt, pozitív élményekkel jött haza, attól még másnap lehet padlón. Sőt, talán éppen ezért. A szokásos nyaggatásomra – sajnos nem bírom megállni, még mindig – nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Most nem akarja megmondani, mi a baja. Bár nagyon szeretném tudni, be kell látnom, hogy ez így nem fog menni. Megkérdeztem újra, hogy segítene-e valamiben (korábban reggel kérdeztem, felajánlottam pár feladatot). A bab kifejtését végül elvállalta, majd amikor vitte ki a héjakat a komposztra, utánaszóltam: Van kedved Gyerekidőzni? Erre végre felderült az arca. Megbeszéltük, hogy először a húgával sütök, majd utána. Majd megkérdezte, hogy pontosan hogyan is kell csinálni azt a feladatot, amit korábban elvállalt. Az igaz, hogy pénzért, éppen egy nagyobb értékű dologra gyűjt. De egy rendkívül unalmas, és sok-sok órát tartó dologról van szó. Szóval inkább a Gyerekidő ígéretének tudtam be a hirtelen jött lelkesedést. 😉

Szuperhatékony eszköz ez a Gyerekidő (amikor adott időkeretben azt csináljuk, amit a gyerek kér) és nekünk, szülőknek is nagyon jó szokott lenni. Mégis, sokszor olyan nehéz felajánlani, időt találni, rendszert kialakítani. Én is kezdhettem volna már reggel ezzel, de valahogy nem jutott eszembe. Nekem mindig segít, ha van egy plusz motiváció, például egy kihívás, amikor igyekszem tudatosabb lenni, tudatosabban használni az eszközöket.

Időnként hirdetek kihívásokat, amikor együtt dolgozunk napi-heti feladatok keretében egy témán. Ha most éppen nem látsz ilyet a programok között, de szívesen végigcsinálnál egy Játékos Nevelés Kihívást, megvásárolhatod az írásos anyagát, és ha van hallgatópárod, a segítségével már érdemes belevágnod.

Posted on by — 2 hozzászólás

Biztos, hogy mindig nyerni kell?

10 éves lányommal Caracassone gyermekei-t játszottunk. A játék lényege röviden: minden játékosnak 8 bábuja van. Egyesével leteszünk egy-egy kártyát, amivel utakat építünk. Ha egy útnak mindkét vége lezáródik, akkor letehetjük a mi bábunkkal megegyező színű figurákra a bábunkat. Az nyer, akinek előbb elfogynak a bábujai. Úgy alakult a játék menete, hogy 1 megfelelő kártya hiányzott ahhoz, hogy a lányom lezárjon egy utat, amin 5 figurája is volt. Amikor nem ilyen kártyát húzott, máshova tette le, akkor is, ha ennek a kártyának a segítségével is le tudott volna tenni 4 figurát egyszerre. Én közben egyesével rakosgattam le a saját bábujaimat. Egy ponton mondtam is neki, hogy lehet, hogy így eltaktikázod magad, mert a végén én így egyesével hamarabb leteszem az összes bábumat. „Nem baj! Egyszerre sokat akarok lerakni.” És még egy korábban lezárt útra sem tett fel 2 bábut, hogy majd azokat is együtt akarja a többivel.

Akkor rájöttem, hogy még mindig túlságosan a nyerés-vesztés kategóriákban gondolkodom egy játék kapcsán, pedig annyira nem szeretnék! Valójában a játék öröme a fontos, amit a lányom most abban tudott megélni, hogy sikerül egy hosszú utat csinálni, és egyszerre 5 bábut lerakni. Ennyi idősen ő már fel tudja azt mérni, hogy ezzel a győzelmet kockáztatja. De az most nem számított neki.

Te hogy vagy ezzel? Mennyire tudsz egy játékot élvezni, csak a játék öröméért? A közösen megélt pillanatokért?

Ha jó lenne ebben fejlődni, nézd meg, hogy van-e most a játékossággal kapcsolatos programom, vagy ha szívesen tanulsz egyedül, szeretettel ajánlom a Hogyan legyek játékosabb szülő c. kiadványomat.

Posted on by — 2 hozzászólás

Néha nehéz megnyílni

Magunkról beszélni, a problémáinkról, érzéseinkről, gondolatainkról, úgy hogy valaki közben csak ránk figyel – ez sokak számára félelmetes.

A csoportokban résztvevő szülők kb. 80-90%-a azzal az érzéssel érkezik, hogy végre beszélhet a nehézségeiről. A többiek azonban kényelmetlen érzésekről számolnak be ezzel kapcsolatban – ami szintén teljesen normális és érthető. És mindig nagyon megtisztelve érzem magam, amikor egy ilyen szülő mégis kipróbálja a Páros meghallgatást, és megnyílik. Ez történt tegnap is: a meghallgatással eleinte bizalmatlan résztvevő a visszajelző körben azt mondta nevetve, hogy

„Ez nem is volt olyan rossz.”

Sőt, megkönnyebbült.

Bízom benne, hogy ha egyelőre Te is bizalmatlan vagy, akkor ez a kis történet segít, hogy Te is jelentkezz valamilyen programra, Te is kipróbáld a Páros meghallgatást, a Támogató csoportot.

Posted on by — 1 hozzászólás

Hogyan álljunk ki magunkért és gyerekünkért?

Szülőként gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy mások megkérdőjelezik szülői kompetenciánkat, döntéseinket. Onnantól kezdve, hogy hol, és milyen módon szeretnénk szülni, vagy talán még korábban. Hogyan neveljük, hogyan gondoskodunk róla. Miért (nem) adtál rá sapkát, miért (nem) alszotok együtt, miért (nem) engeded, hogy tévét nézzen? Aztán kifejezetten a gyerekünket is érheti bántás, akár olyan helyekről is, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Ilyenkor olyan jó lenne asszertíven fellépni, de sokszor 2 szélsőség között ingadozunk: lefagyunk, és nem szólunk, nem teszünk semmit, vagy olyan stílusban osztjuk ki a másikat, amit aztán később szégyellünk, és többnyire nem viszi előre az illetővel a kapcsolatunkat.

Én hosszú utat jártam be ezzel kapcsolatban, úgy érzem sokat fejlődtem. A gyerekek iskolájával falat mászni voltunk, és egyszer csak megjelent egy nő, hogy tanácsokat osszon. Tulajdonképpen kedves volt, de mindannyian túlságosan tolakodónak éreztük. Meg akarta igazítani a gyerekek beülőjét, és a ruháját. Én ugrásra kész állapotban figyelni kezdtem, hogy kell-e beavatkozni. Szerencsére aztán ő is érzékelte, hogy valószínűleg túllépett egy határt, és megkérdezte az egyik gyereket, hogy megengedi-e, hogy megigazítsa a ruháját, mire ő mondta, hogy nem. Ha ez nem történt volna meg, már készítettem magam, hogy odalépjek: Köszönjük, de ő ezt most nem szeretné, megoldjuk. Illetve ha kiakadt volna a gyerekek reakcióján, akkor azt mondtam volna, hogy ezek a gyerekek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki csak úgy kérdés nélkül hozzájuk nyúljon.

Van egy eszköz, amit én évek óta használok arra, hogy ezek a helyzetek egyre jobban menjenek, ez pedig a Páros meghallgatás. Felidézhetjük azokat a helyzeteket, amikor nem tudtunk jól kiállni magunkért. Érdemes megkeresni a legkorábbi emlékeinket ezzel kapcsolatban. És aztán kimondani, megtenni, amit akkor nem tudtunk. Vagy egyszerűen csak a testünkkel, a hangunkkal, egy határozottan kimondott „NEM”-mel jelezni a határainkat. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, egyre több helyzetben sikerül majd asszertívan fellépni, képviselni az érdekeinket, meghúzni a határainkat.

Ha kipróbálnád ezt az eszközt csoportban, akkor a műhelymunkáimat, 6-12 alkalmas tanfolyamaimat, és a támogató csoportjaimat ajánlom. Nézd meg a programok között, hogy van-e most olyan, ami alkalmas Neked. Ha egyéni folyamatot szeretnél, itt tudsz időpontot foglalni.

Posted on by — Hozzászólás most!

Anya nyűgös

Nyűgös voltam ma délelőtt. Megcsináltam egy csomó mindent, majd végre bekuckóztam a kanapéra horgolni. Jön a kicsi, hogy ő tejet kér, hozza az üvegét. Feltápászkodom, töltök neki, majd vissza a takaró alá. A következő pillanatban jön, hogy ez romlott. Na ne, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezt meg is mondtam neki. Aztán csak feltápászkodtam újra. Nem volt romlott a tej, csak nem mostam ki előtte az üveget, azt hittem reggel már kapott bele, de nem, még az esti volt belerohadva. Ahogy sikálom az alkatrészeket, arra gondolok, hogy miért kell egy 5 éves gyerekkel még ezt csinálni, miért nem iszik (mindig) pohárból.

Aztán egyszer csak beugrik: most komolyan, ennyit nem tudok megtenni azért, akit szeretek? Nem olyan nagy cucc. Miért ne ihatna 5 évesen ilyen csőrös pohárból, ha abból szeret? Mindenkinek vannak ilyen nünükéi. Nekem is. Miért nem volt kedvem ezt megcsinálni neki?

Azért, mert itt a hétvége, elvileg a pihenés ideje, meg csinálhatnánk valamit együtt, de már megint egy csomó feladat tornyosul felém. 10 órára már totál el is fáradtam.

Mert reggel a fogmosásnál kiesett egy nemrég elkészült tömésem. Az egy dolog, hogy kellemetlen, de már egyből azon is pörögtem, hogy mikor lesz időm elmenni megcsináltatni, vagy egyáltalán időpontot kérni. És hogy megcsinálják-e garanciában, vagy megint fizetnem kell érte.

A szürke esős idő nagyon elrontja a kedvemet, ráadásul most nagyon hirtelen ért véget a nyár. Évek óta kimarad a kedvenc időszakom, a késő tavasz, erre most már a kora ősz is eltűnt.

Szóval rájöttem, hogy a kelletlenségnek semmi köze a gyerek kéréséhez, az nem volt túlságosan nagy, vagy lehetetlen. Sokkal inkább az időhiányhoz, kimerültséghez, az anyagiak miatti szorongáshoz, és az időjárás miatti rosszkedvhez. Mindezt végiggondolva már jókedvűen, szeretettel vittem be neki a tejet.

Tudjátok mi segít ilyenkor? Ha mindezt a nyűglődést meg tudjuk osztani valakivel. Aki meghallgatja, megérti, elfogadja, hogy most így érezzük magunkat. És ha mi is meghallgatunk másokat, hogy nekik is hasonlóan nehéz. Talán hihetetlen, de sok éves tapasztalatom bizonyítja, hogy ez tényleg így van!

Ha szeretnéd ezt Te is kipróbálni, megtapasztalni, szeretettel várlak csoportjaimba, különösen a személyes támogató csoportok alkalmasak arra, hogy igazán mélyen tudjunk dolgozni az érzéseinkkel.

Posted on by — Hozzászólás most!

Mivel lehet egy kamasz gyereket megnevettetni?

Először is (nem) meglepő módon gyakran kb. ugyanazzal, mint egy kisebb gyereket. 🙂

De most mesélek egy olyat, ami valószínűleg korosztály-specifikus. Éppen a barátaival játszott online – ez általában elég hangos, cifra szavakkal fűszerezve. Bementem a szobájukba a telefonnal a kezemben, mintha őt videóznám. Ő zavartan mosolyogva nézte, hogy mi a fenét csinálok, majd amikor megmutattam neki, hogy be sincs kapcsolva a telefonom, kitört belőle a nevetés.

Aztán aznap este egy másik próbálkozásom meg rosszul sült el, kiakadt, hogy mit piszkálom ezzel folyton. Egy nehéz témát próbáltam viccel oldani. Hát, ez meg éppen nem jött be. Akkor meg én akadtam ki, szerencsére nem neki, csak a férjemnek, hogy nem hiszem el, hogy sosem lehet nála tudni, hogy min fog megsértődni. Aztán kiderült, hogy nem is volt nagyon megsértődve, amikor pár perc múlva bementem hozzá, tök jót beszélgettünk a videó kapcsán, amit éppen nézett. Hát, ilyen ez a kamaszkor. 😉

Ha szeretnéd jobban érteni kamasz gyerekedet, nézd meg a programok között, van-e most éppen ezzel a korosztállyal kapcsolatos. Vagy szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — 1 hozzászólás

Márpedig én most zuhanyozni fogok!

Sokszor mondom, hogy a Kapcsolódó Nevelés nekem alapvetően egy magabiztosságot ad, rengeteg különböző megoldásból válogathatok, valamelyik csak beválik, ha meg nem, akkor is tudom, hogy van megoldás, csak lehet, hogy ebben a pillanatban nem jöttem rá, vagy nem tudom megcsinálni. Van kitől tanácsot kérnem, és mindig ott van a Páros meghallgatás eszköze, ami segít kibogozni, hogy miért is nehéz most ez, és rájönni a saját megoldásomra.

Mondok egy egyszerű, mindennapi példát. Kettesben voltunk otthon a kicsivel, aki lassan 3 éves lesz. Szerettem volna lezuhanyozni, de ő nem engedett. Először játszottam vele, amit ő szeretett volna (nem Gyerekidő, csak úgy lazábban). Ezzel töltjük a gyerek szeretettankját, ami után sokszor könnyebben elengednek. De még mindig kapaszkodott belém, amikor el akartam menni a fürdőszobába, úgyhogy azt játszottuk, ahogy ült az ölemben, hirtelen elengedtem, hogy hátraessen, majd elkaptam. Ez nagyon tetszett neki, nagyokat kacagott, én meg fokoztam a hatást különböző sebességekkel és variáltam a váratlansággal. Ez egy szuper játék szeparációra, a nevetés oldja a feszültséget, és megéli kicsiben, hogy újra és újra elengedem, majd mindig elkapom.

És közben arra gondoltam, hogy ha törik ha szakad, én nemsokára elmegyek zuhanyozni, legfeljebb viszem magammal, és ott sír a fürdőszoba padlóján 2 percig. Ha úgy sír két percet, hogy közben a távolból is empatikusan hallgatom, majd utána közel megyek és úgy panaszolhatja el, hogy mennyire felháborító, hogy így otthagytam, azzal nem okozok törést. Visszaemlékeztem, hogy mennyire nehéz volt annak idején még azzal a tudattal benne lenni ezekben a helyzetekben, hogy már annyira elegem van ebből, hogy még a fürdőszobába se mehetek, amikor akarok, mit találjak még ki, hogy végre békén hagyjon egy kicsit. És ilyenkor persze a gyerek még jobban ragaszkodik, ördögi kör.

És aztán a játék végén végül elengedett, jött velem, de nem sírt, hanem ott még kukucsolni kellett vele, de ez már elfogadható kompromisszum volt számomra, hogy lezuhanyozzak. Hosszú út persze idáig eljutni, de a sok-sok Páros meghallgatás, és az, hogy egyszerűen elkezdjük használni ezeket az eszközöket és egyre több tapasztalatot gyűjtünk arról, hogy ez működik, áthuzalozza az agyunkat, és egyre több helyzetben leszünk nyugodtak és magabiztosak.

Ha szeretnéd megtanulni ezeket az eszközöket, leginkább a 6 és 12 alkalmas tanfolyamokat ajánlom. Nézd meg a programok között, hogy indul-e mostanában ilyen csoport. Ha nem, egyéni konzultációra is van lehetőség.

Posted on by — Hozzászólás most!

Birkózni jó!

a boy wrestling with an athlete

A hétvégén részt vettem a Kapcsolódó Nevelés oktatók regionális találkozóján. Ez részben szakmai továbbképzés, részben önismereti munka, illetve a kettő össze is fonódik. Ez a második alkalom, hogy ilyenen részt vettem, úgyhogy már nem is az volt a legnagyobb flash, hogy mennyire jó 3 napig ilyen támogató közegben lenni, és tartalmas beszélgetéseket folytatni a világ minden tájáról érkező emberekkel. Erre már számítottam, tudtam, hogy megint így lesz. A legnagyobb élmény most a birkózás volt.

Tavaly sokáig csak néztem a résztvevőket, és azt éreztem, hogy ez nagyon ijesztő, valaki meg fog sérülni. Nem mertem kipróbálni. Aztán Ravid, az esemény vezetője többször odajött hozzám, és kedvesen invitált, biztosított, hogy semmi bántódásom nem eshet, ez ugyanolyan, mint amikor a gyerekekkel játszunk, az ő erejéhez igazítjuk az erőnket. Végül nagy nehezen ráálltam, és azt kértem, hogy hadd lökjem le a szőnyegről. És hogy ne tanúsítson túl nagy ellenállást. Akkor ennyivel tudtam megbirkózni.

Idén kifejezetten vártam ezt a lehetőséget, ki akartam próbálni, hogy milyen teljes erővel küzdeni. Azt kértem, hogy szorítson le a földre, majd végül engedjen kiszabadulni. Minden erőmet bevetettem, óriási élmény volt, egy cseppet sem volt félelmetes. Tudtam, hogy Ravid erősebb nálam, mégsem éreztem, hogy hagyna nyerni, hogy ne tekintene egyenrangú partnernek. Nagyon fontosak ezek a tapasztalatok abból a szempontból is, hogy jobban át tudjuk érezni, hogy mit éreznek a gyerekek. Megéreztem, hogy tényleg mennyire fontos az, amiről folyton beszélünk, és igyekszem is így csinálni: hogy amikor játszunk velük, akkor annyi ellenállást tanúsítunk (akár fizikai, akár szellemi játékról van szó), amennyire éppen szükségük van. Ha épp nagyon gyengének és gyámoltalannak érzik magukat, akkor lehet az is elég, ha csak ránk fújnak és mi eldőlünk. De lehet, hogy pont arra lesz szüksége, hogy teljes erejéből nekünk essen, és csak az utolsó pillanatban dőljünk ki, mielőtt végleg elfogy az ereje. Ezt fogjuk érezni. És az az érdekes, hogy közben nincs az az élménye, hogy hülyére vettük, éppen ellenkezőleg. Ezt sokszor kérdezitek, hogy nincs-e egy ilyen oldala a nyerni hagyásnak, én ezt most a másik oldalról is megtapasztaltam, hogy ha jól csináljuk, akkor nincs.

Azt is megéreztem, hogy mennyire fontos a testi erőnket használni, megérezni a testünk hatékonyságát, a felgyülemlett napi stresszt, és a tehetetlenségből fakadó rossz érzéseket ilyen módon levezetni, átfordítani. Természetesen nem úgy, hogy egy nálunk gyengébb ellen fordítjuk az erőnket. 

Nyugodtan megkérhetjük a párunkat, vagy egy barátunkat, hogy ilyen módon birkózzon velünk, a szabályokat tisztázva, és figyeljünk arra, hogy szükség lehet arra, hogy utána Páros meghallgatásban dolgozzunk a birkózás közben feljövő érzéseinken.

A személyes programjaimban mindig vannak ilyen saját élményes gyakorlatok, sokkal többet érnek, mint a duma. Ha érdekel személyes program Gyömrőn, írj nekem!