Posted on by — 2 hozzászólás

„Nem vagyok egy hálátlan gyerek”

a woman hugging her daughter

…mondja a 12,5 éves gyerekem. Előzmény: megkérdezte, hogy vasárnap van-e valami fix program, mert ő elmenne a barátjához, ott is aludna, és hétfőn reggel együtt mennének iskolába. Fel tudtok kelni, megoldotok mindent? Persze. Oké. Erre nagy hálálkodva megölelgetett. Mondtam neki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, persze, hogy megengedem. Mire ő: nekem ez nagyon fontos, nagyon örülök, hogy megengedted. Nem vagyok egy hálátlan gyerek.

Jólesett, de azért emlékeztettem magam arra, hogy neki nem dolga hálásnak lenni.

Sokszor annyira vágyunk rá, hogy a gyerek hálás legyen, vegye már észre, és igazolja vissza, hogy mennyit teszünk érte. Én is mérgemben sokszor mondok olyat, hogy ha tudnád, milyen jó dolgod van. Az igényünk jogos, hogy valaki vegye észre, ismerje el azt az óriási munkát, amit nap mint nap szülőként teszünk. De a legtöbbször ezt senki nem veszi észre, sőt, inkább kritikát kapunk. És amikor még a gyerek is úgy viselkedik, mint akinek semmi sem jó, vagy „cserébe” nem fogad szót, az nagyon rosszul tud esni.

A megoldás: vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akiktől megkapjuk az elismerést, támogatást. Akiktől rendszeres visszaigazolást kapunk arról, hogy jól csináljuk. Még akkor is, amikor éppen a világ legrosszabb szülőjének érezzük magunkat. Mert amikor „hülyén” viselkedtünk a gyerekkel, akkor sem vagyunk rossz szülők, csak éppen elfogytunk, triggerelődtünk, nem kaptunk elég támogatást.

Neked van ilyen közeged? Ha nincs, 2 dolgot is tudok ajánlani. Az egyik: rendszeresen tartok személyes támogató csoportokat Gyömrőn (ne ijedjetek meg, nincs a világ végén :D). A másik: a Kapcsolódó Klub, ami ugyan online, mégis egy puha fészekben érezheted magad.

Posted on by — 1 hozzászólás

Veszélyes világ?

Tegnap 4 csodás szülővel beszélgettünk a kamaszkor kihívásairól. Erős aggodalmukat fejezték ki, hogy mi lesz velük ebben a világban, amit sokkal rosszabbnak érzékelnek, mint amikor ők voltak ennyi idősek. Mindenféle veszély leselkedik a mai fiatalokra, akár az offline, akár az online világban. Hogyan tudjuk így engedni őket, hogy kísérletezzenek, tapasztaljanak?

Hát, nekem is sok munkám van ebben, de valahogy nálam mindig az győzött, hogy ne fogjam vissza őket, próbáljak megbízni bennük. És úgy tűnik bevált, mert bár időnként engem is elfog a kétségbeesés, hogy valamit nagyon elrontottam, valamiben túlságosan szabadjára engedtem őket, aztán mindig megbizonyosodok, hogy minden rendben van. Felelősségteljes gyerekeim vannak, akik biztosan fognak majd nehéz helyzetekbe sodródni, biztosan hoznak majd rossz döntéseket. És ezzel valahogy megpróbálok együtt élni, hogy nem tudom mindentől megóvni őket, és inkább elviselem ennek a szorongását, mint hogy túlságosan korlátozzam őket. Egész jól megy már, nemrég például az egyik iskolatársukat kirabolták a metrónál. És nem éreztem azt, hogy akkor mostantól nincs egyedül metrózás. Ők sem. Tudok bízni benne, hogy a világ mégsem olyan szörnyű, azzal együtt, hogy nem akarom elbagatellizálni a veszélyeket. És abban, hogy a lehetőségeikhez mérten tudják majd, hogy mit tegyenek hasonló helyzetekben. És aztán együtt feldolgozzuk ha rossz élmény érte őket.

Persze az én példám, és ez a másfél órás beszélgetés nagyon kevés ahhoz, hogy másokat is meg tudjak nyugtatni, minden rendben lesz. (Azért remélem egy kicsit sikerült. :)) Sok-sok óra saját magunkon való munka szükséges ehhez – ahogy az egyik résztvevő meg is fogalmazta konklúzióként: magunkon kell dolgozni.

Rendszeresen tartok olyan műhelymunkákat, ahol a fenti és hasonló szorongásokon lehet dolgozni. Nézz szét a programok között, hogy most van-e ilyen, ha nincs, szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — 2 hozzászólás

Mi a baj a dicsérettel?

little girl drawing on pavement with colored chalk

5,5 éves fiam rajzokat készített a nagymamájának születésnapjára ajándékba. A másik szobából hallottam, ahogy elégedetten ilyeneket mond. „Nagyon fog neki örülni, mert nagyon jól sikerült.” Bementem megnézni, és hát ha objektíven nézzük, egy fejlődéspszichológus azt mondaná, hogy jócskán le van maradva a rajztudása. De szerencsére ő ezt még nem tudja.

Azt hiszem egész sokat fejlődtem abban, hogy ne mondjak ítéletet az alkotásaikra, bármire, hogy ne érezzék, hogy valamiféle mércének meg kell felelni. Ez vonatkozik a dicséretre is, ez talán nehezebb. De azt már régen megfigyeltem, hogy ha elégedetlenek valamivel, akkor egyáltalán nem segít, ha én lelkendezek, hogy szerintem meg mennyire jó lett, mennyire jól megy. Sokkal jobb, ha inkább együttérzek vele, hogy ő most csalódott. Ne az én mércémnek, értékítéletemnek akarjon megfelelni, hanem megmaradjon a belső motivációja. A 10 éves lányomtól is kaptam egy visszajelzést a napokban arról, hogy talán ez sem megy rosszul. Járunk falmászásra, és egyik alkalommal sikerült egy kiugró falfelületen is átmennie. Mondtam neki, hogy már nagyon profi. Erre azt mondta, hogy majd akkor lesz profi, ha teljesen merőleges felületen is tud mászni. Ezt is megpróbálta egy korábbi alkalommal, de az még nem ment. És ebben nem volt semmi elégedetlenség, lekicsinylés magával szemben. Egyszerűen csak egy egészséges célkitűzés, amit még nem ért el, de törekszik rá, és bízik benne, hogy hamarosan sikerülni is fog. Ezt éreztem a hangjában.

Sajnos ezt a belső motivációt, belső mércét nagyon könnyű elveszíteni. Jutalom, büntetés, matrica, piros pont, érme, oklevél, pénzjutalom – ezek mind ellene hatnak annak, hogy a gyerek örömmel, belső indíttatásból csináljon valamit. Persze gondolhatjuk, hogy az élet nem habostorta, teljesíteni kell, az nem annyira fontos, hogy közben mindig jól érezzük magunkat. Ezt persze biztosan nem magunktól találtuk ki, hanem minket is „elrontottak” a teljesítmény folytonos elvárásával, versenyeztetéssel. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis a boldogságot, az élettel és az önmagunkkal való elégedettséget választanánk a sikeresség helyett magunknak, és a gyerekeinknek is, igaz?

Ha ez Neked is nehéz, és szeretnél ebben fejlődni, szeretettel várlak programjaimon, rendszeresen tartok ebben a témában előadásokat, vagy gyere egyéni konzultációra!

Posted on by — 1 hozzászólás

Kintsugi – egy szép szimbólum

Tudtátok, hogy rendszeresen tartok Gyömrőn személyes támogató csoportokat?

A legutóbbi alkalommal, amikor az én „köröm” volt, a meghallgatás végén azt a kihozó kérdést kaptam (egy olyan kérdés, ami segít visszahozni a jelenbe, segít bekapcsolni a gondolkodó agyunkat), hogy mondjak dolgokat, amik aranyból vannak. Felsoroltam párat, eleinte tipikus dolgokat, mint ékszer. Aztán a végére eszembe jutott a kintsugi. A nevére akkor nem emlékeztem, de azóta utánanéztem. Ez egy japán technika, a törött edényeket aranyporral kevert anyaggal ragasztják össze. Úgy próbáltam elmagyarázni a többieknek, akik még nem hallottak erről, hogy valami olyasmi filozófia van mögötte – mert a japánoknál ugye mindig van valami különleges filozófiai jelentés is – hogy egy tönkrement, törött tárgyat nem dobnak ki, hanem úgy javítják meg, hogy valami szebb lesz belőle.

Az egyik csodás résztvevő erre azt mondta, hogy ez milyen szép szimbólum. És tényleg, mármint a mi csoportunkra nézve. Arra az önismereti munkára, és a támogatásra, amit egymásnak adunk. Nagyon sokan hordozunk a gyerekkorunkból különféle sérüléseket – sőt, megkockáztatom, mindannyian. Emiatt gyakran úgy érezzük, hogy valami nincsen rendben velünk. Nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég szépek. Nem úgy reagálunk dolgokra, ahogy kellene, nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. A sok-sok önismereti munka, és gyógyulás nem teszi meg nem történtté a múlt nehéz eseményeit, és talán a nyomuk is örökre ott marad valamilyen formában. Mégis, még lehetünk olyan gyönyörűek, mint ez a tál a képen.

Ha szeretnéd ezt kipróbálni, itt találod a következő időpontokat, szeretettel várlak!

Érdekel!
Posted on by — 1 hozzászólás

Sírás lesz a vége!

Nem is tudom hány éve járnak már hozzánk ezek a manók. Minden reggelre csinálnak valami vicceset, és tavaly volt az első év, hogy valamilyen tevékenység is kapcsolódott az aznapi jelenethez. Idén folytattuk ezt a hagyományt. Ma reggelre karateruhába öltöztek – ebből a gyerekek egyből kitalálták, hogy apa „karatézni” fog velük. Sajnos viszonylag ritkán kerül rá sor, de igyekszünk egyre inkább tudatosítani, hogy erre szükség van, és annyira kevés kell a gyerekeknek ahhoz, hogy felvegyék a ritmust, és várják, követeljék, hogy legyen még-még hancúrozós játék – még a kamaszok is. 😉 Pár napja benti hógolyócsata volt, és annyira élvezték, hogy eszükbe is jutott, hogy de jó lenne karatézni is. Ezt persze meghallották a manók, és elintézték. 😉

Este került sor az össznépi párnacsatás, hógolyós harcolásra. Én éppen a konyhában muffint sütöttem, amikor meghallottam, hogy elkezdődött a móka. És azt is, hogy egy idő után a legkisebb sírni kezd. Mosolyogtam magamban, hogy ez micsoda klasszik felállás, anya a konyhában, apa hancúrozik a gyerekekkel, majd amikor valamelyik gyereknél eltörik a mécses, anya beront a szobába, hogy mi folyik itt, azonnal abbahagyni. De szerencsére én már számítok rá, tudom, hogy ez is a folyamat része. Úgyhogy nem csináltam semmit, különben is tudják ők, hogy mit kell ilyenkor tenni: kicsit engedni neki, hogy azt élhesse meg, hogy ő is ügyes, erős, és meghallgatni a sírását, dühöngését.

Amikor bementem a szobába valamiért, akkor meg az jutott eszembe, hogy kívülről nézve mindig durvábbnak néznek ki ezek a helyzetek, mint ahogy a résztvevők belülről megélik. Úgyhogy én is beszálltam kicsit, de aztán úgy éreztem, hogy ez nekem most mégiscsak sok, túl káoszos, és a nappalink bármennyire tágas, mégsem egészen alkalmas erre. Jobbnak láttam, ha én inkább kivonulok ebből. 🙂 Aztán amikor vége lett a játéknak, a 12,5 éves fiam is megjegyezte, hogy ez mennyire jól esett neki. Magától elég nehezen mozdul, de az ilyen bulikba mindig könnyű bevonni.

Most megint elhatároztam, hogy jó lenne ezt sokkal rendszeresebbé tenni, remélem ezúttal sikerül is. 😉

Ha szeretnél erről többet tudni, nézd meg a programjaim között, van-e most valami a játékossággal kapcsolatban, vagy vedd meg a Hogyan legyek játékosabb szülő c. kiadványomat.

Posted on by — Hozzászólás most!

Min gondolkodnak a gyerekek a gondolkodószéken?

Rossz nézni ezt a képet, még akkor is, ha tudom, hogy csak játszottunk… Valahogy szóba került a gyerekekkel a gondolkodószék, és elkezdtünk ezzel játszani, hogy vicces dolgokért elküldtük egymást a gondolkodószékre. A lányom, aki most 10,5 éves, elmesélte, hogy egyszer ovis korában egy táborban majdnem le kellett rá ülnie. Az történt, hogy a kisebbek aludtak délután, ő a nagyobbakkal az udvaron játszott, és sikított egyet. A táborvezető azt mondta neki, hogy ha megint sikít, akkor mehet a gondolkodószékre, és elgondolkodhat rajta, hogy mit csinált. Nem értette, hogy min kellene gondolkodnia, és most is csak azt tudja elképzelni, hogy ha ilyen helyzetbe kerülne, akkor nyűglődne a széken, és halálra unná magát a fal felé fordulva.

Sok hasonló történetet hallok felnőttektől, és azoktól a gyerekektől is, akik már el tudják mondani, hogy hogyan élték át a gondolkodószékre ültetést. Többnyire nem tudták, hogy miért vannak ott, min kellene gondolkodniuk, mit kellene másképp csinálniuk és hogyan. A dolog persze időnként hatásosnak tűnik, lehet, hogy a gyerek utána képes félelemből lekorlátozni magát, csak ne részesüljön megint ebben a büntetésben, kirekesztésben, megszégyenítésben. A gyerekeknek sokszor olyasmiért kell gondolkodószékre ülnie, ami vagy természetes gyermeki viselkedés: rohangálás, hangoskodás, kíváncsiság, vagy pedig azért viselkedtek „rosszul”, mert rossz érzések árasztották el, és ezért mondjuk „kénytelen” volt odaütni a társának. Nem akarta, de nem tudta legátolni. A gondolkodása kikapcsolt, ilyenkor aztán végképp nem tud min gondolkodni, a büntetés kiváltotta rossz érzés pedig csak tetőzi ezt.

Hogy egy ovis csoportban mit tudunk ehelyett tenni, az nagyon nehéz kérdés, mert ahogy a szülőség nem arra lett kitalálva, hogy ilyen kevés támogatással, sokszor egyedül csináljuk, hát a pedagógusi munka sem.

Otthon, szülőként tudunk más eszközökkel élni, de van az a helyzet is, amikor az a legjobb, ha egy kicsit eltávolodunk egymástól, és kiküldjük magunkat – na nem a gondolkodószékre, mert gondolkodni ilyenkor mi sem tudunk, hanem pont azért, hogy valami olyat csináljunk, ami segít, hogy újra tudjunk gondolkodni. Vezessük le valamivel a feszültséget, mozgással, hangadással, vagy hívjunk fel valakit!

Hosszú távon pedig fontos, hogy legyen rendszeres támogatásunk, és töltődési lehetőségünk. Akkor fogunk tudni többször türelmesek maradni, és kapcsolódós megoldásokat találni, ha van, aki meghallgat, ha le tudunk tenni a mindennapi feszültségekből. Ha neked ez most nincs meg, cseretettel várlak a csoportjaimba, vagy egyéni konzultációra.

Posted on by — Hozzászólás most!

Ez már függőség?

Egyszer előadást tartottam egy távolabbi helyszínen, úgyhogy azt találtuk ki, hogy összekötjük ezt a programot egy családi kirándulással. Mivel nem volt túlságosan kellemes az időjárás, az előadás másfél órájára azt terveztük, hogy a férjem a gyerekekkel szintén az épületben lesz, és majd valahogy elütik az időt, készültünk társasokkal. Odafele a legkisebb, 5 éves nyűgösködni kezdett, hogy unatkozni fog, mikor kap telefont. (Volt neki, csak valahogy eltűnt). Amikor odaértünk és kiszálltunk az autóból, „követelőzni” kezdett, hogy most azonnal vegyünk neki egy új telefont. Arra már nem emlékszem, hogy erre pontosan hogyan reagáltam, mert amit utána mondott, és csinált, az nagyon beégett: szorosan megölelt, és ezt kérdezte: „Vigyázol rám?” Talán félreértette a helyzetet, hogy most mi fog történni, hogy talán egyedül kell várakoznia, vagy az egész szituáció felidézett benne valami korábbi szeparációs élményt. Rosszul érezte magát, de nem pontosan tudta, hogy miért, és úgy érezte, hogy egy telefon megoldást jelentene a problémájára.

Nagyon gyakori, hogy amikor a gyerekek elégedetlenkednek, követelőznek, akkor valami egészen más van mögötte. Az viszonylag ritka, hogy ez aztán ennyire egyértelműen kiderül, de mindig biztosak lehetünk benne, hogy például ebben a konkrét esetben nem a telefonra függtek rá annyira, hogy egy percet sem bírnak már ki nélküle. Megöleltem, és persze biztosítottam, hogy vigyázok rá, és aztán jó hangulatban, társasozással (illetve eszegetéssel, mert a házigazdák készültek nasival) töltötték az időt.

Általában az olyan esetekben, amikor a gyereknek nem jó a piros bögre, csak a kék, könnyebben gondolunk arra, hogy valami más lehet az igazi probléma. De amikor valami kütyü van a történetben, akkor gyakran bekúsznak a félelmeink, és nehezebb tisztán látni.

Mire gondolunk például, amikor a kamasz gyerekünket megkérjük, hogy pakolja ki a mosogatógépet, ő pedig mintha meg se hallotta volna, gépezik tovább a fülhallgatóval a fülén?

– már hozzá sem lehet szólni, rám se hederít

– teljesen függővé vált

– nem tudom már semmire megkérni

És mik lehetnek a valódi okok?

– tényleg nem hallotta, mert a másik szobából szóltunk

– ciki a barátok előtt, akikkel éppen online játszik

– régen kapcsolódtunk, és most se igazán kapcsolódva kértük meg

– mi is gyakran elfoglaltak vagyunk, amikor szüksége lenne ránk

A félelmekkel érdemes először foglalkozni, ha szeretnénk meglátni a valódi mögöttes okokat, és nem szeretnénk, hogy ez a kütyütéma állandó vita és konfliktusforrás legyen a családban. És hogy szeretettel tudjunk határt szabni, amikor arra van szükség.

Ha jól jönne ehhez egy kis segítség, nézd meg a programok között, hogy van-e most ilyen témájú, vagy foglalj időpontot egyéni konzultációra.

Posted on by — 1 hozzászólás

Hogyan mondjuk el?

A családunkban nemrég volt egy haláleset, ezidáig számomra a legnehezebb: a gyerekek egyik nagypapája halt meg. Ilyenkor mindig felmerül az a kérdés is, hogy a gyereknek hogyan mondjuk el, egyáltalán hogyan beszéljünk arról, hogy kórházban van, beteg, nagy a baj. Szerencsére korábban már foglalkoztam a témával kisállatok halála kapcsán, fejben tudtam az alapelveket.

Éppen együtt volt a 3 gyerek a szobájukban, amikor az apukájukkal együtt elmondtuk. Csak úgy egyszerűen, ahogy van. A két nagyobb sírni kezdett, a kicsi pedig ezt mondta: „Nem baj, majd lesz másik papa.” Csak annyit mondtunk, hogy nem lesz másik, de nem erősködtünk, nem ragoztuk tovább a kérdést. Ő akkor így tudott megküzdeni ezzel a hírrel. Aztán ő is sírni kezdett. Sokáig összebújva voltunk aztán így 5-en. A további napok során dolgozott tovább a kicsiben a dolog. Ilyeneket mondott például: „Azt hittem, a papa örökké élni fog.” „Egyszer én is meghalok örökre.” „Félek, hogy én is meghalok.”

Nehéz lehet egy kicsi gyerek szájából ilyeneket hallani, és nehéz lehet jól reagálni. Hogy a legfontosabb, a biztonságérzete, a világ jóságába vetett hite megmaradjon. Akkor, amikor éppen talán a miénk is összeomlik. 😔

Ha Téged is foglalkoztat egy nehéz téma kapcsán (halál, válás, betegség, háború), hogy hogyan lehet jól elmondani, jól beszélgetni róla a gyerekekkel, nézd meg a programjaim között, hogy van-e most ezzel kapcsolatos műhelymunka, vagy kereshetsz egyéni konzultáció céljából.

Posted on by — Hozzászólás most!

Babával otthon

12 évvel ezelőtt, amikor megszületett a legnagyobb gyerekem, alig vártam, hogy újra mehessek valamit sportolni. Az első szülés után még gyorsan regenerálódtam, 4 hét után el is mentünk az első baba-mama jógára. Nagyon jó volt kimozdulni, és visszanyerni a testem feletti kontrollt. Akkor még nem tudtam, hogy volt még egy fontos dolog, ami miatt szükségem volt ezekre a programokra.

A fiam az órák alatt általában nyugodt, jókedvű volt, de előfordult, hogy sírni kezdett. Ilyenkor persze abbahagytam a tornát, és próbáltam valahogy megnyugtatni. Emlékszem, hogy a tanár sajnálkozott, hogy én így kimaradok ezekből a gyakorlatokból. Én pedig úgy éreztem, hogy semmi ok a sajnálkozásra, inkább itt sírjon, mint otthon. Valahogy ott elviselhetőbb volt számomra. Amikor megismerkedtem a Kapcsolódó Neveléssel, akkor tudtam meg, hogy ennek mi az oka: felnőttként is elemi szükségletünk a kapcsolódás. Ha egyedül vagyunk, könnyebben esünk pánikba, ha valamilyen nehéz helyzettel szembesülünk. Friss anyukaként ha sír a gyerekünk, az gyakran mindenféle nehéz érzéseket kelt bennünk. Különösen, ha nem tudunk rájönni, hogy miért sír, és nem tudjuk megnyugtatni. Ezt az állapotunkat pedig érzékeli a baba, és még inkább nem tud megnyugodni. Egyedül otthon a pár hónapos babával gyakran éreztem magam tehetetlennek, amikor sírt. Akármit csináltam, persze egyre kétségbeesetten, nem segített. Ott, a jógaórán egy egészen más állapotban voltam. Kedves, gondoskodó felnőttek voltak körülöttem, így a babám sírására nyugodtan tudtam reagálni, és így ő is hamarabb megnyugodott.

Később tudtam meg azt is, hogy a sírás is egy szükséglet, ami szintén születésünktől fogva jelen van. Hogy ha mindent lecsekkoltam, nem éhes, nem fázik, nem fáj semmije, stb. akkor valószínűleg éppen a sírásra van szüksége, nekem pedig az a dolgom, hogy a karomban tartva csak meghallgassam, amit a sírással szeretne elmondani nekem. Ezt úgy igazán csak a harmadik gyerekemmel sikerült megvalósítani, és én hiszem, hogy ennek is köszönhető, hogy ő a „legkönnyebb” gyerekem.

A programjainkra általában azt kérjük, hogy egyedül gyertek, gyerek nélkül, de ha pici babával, totyogóval vagy otthon, akkor ezt gyakran nagyon nehéz megszervezni. (Online formában inkább neked zavaró, ha veled van a babád, de volt már rá több példa, amikor ez jól működött.) Érdemes energiát tenni abba, hogyan tudnád mégis megoldani, és ha végképp nem megy, időnként hirdetek kifejezetten picivel látogatható programokat, nézd meg, hogy most van-e ilyen, ha nincs keress meg, hogy szervezzünk egyet, illetve jöhetsz egyéni konzultációra is. Ha úgy érzed, hogy tudsz egyedül is tanulni, szeretettel ajánlom ezt a cikk és videógyűjteményt.

Posted on by — 1 hozzászólás

Nem baj, ha balhézik, szüksége van a határszabásra

A kamaszok gyakran olyanok, mintha a világ összes szabadsága nem lenne elég nekik. Ha elmehet élete első házibulijába, ki van akadva, hogy de miért kell 10-re hazajönni, miért nem maradhat éjfélig. Ha megengeded, hogy piercingje legyen ki van akadva, hogy fültágító miért nem. Ha kap egy új telefont, ki van akadva, hogy miért nem a legújabb modellt. Ezt nagyon nehéz lehet elviselni, de már sokszor tudom úgy látni, hogy ez van, most ez a dolga, hogy folyton emelje a tétet.

A minap egy érdekes dolgot figyeltem meg ezzel kapcsolatban: ilyenkor nem feltétlen arra van szüksége, hogy még azt is engedd meg, ami miatt balhézik. 12 éves fiam mondta, hogy szeretne a barátaival moziba menni. Még nem volt erre példa, hogy egyedül moziba mentek volna, de egyből beleegyeztem, nem láttam benne semmi kivetnivalót. Aztán megkérdeztem, hogy mit szeretnének megnézni. Kiderült, hogy valami horrorfilmet. Mondtam, hogy na, azt nem. Én engedek neki sok olyan tartalmat, amit a legtöbb szülő valószínűleg nem, mert úgy látom, hogy elbírja, vagy valamiért szüksége van rá. De hogy szülői felügyelet nélkül horrort nézzen szélesvásznon, arra azt éreztem, hogy ez nem való még neki. És úgy láttam, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem engedem. Szükségük van rá, hogy megóvjuk őket a rossz döntéseiktől, még ha ezt sokszor nem is a legjobban fogadják. Nehéz lehet persze egyensúlyozni, hogy mi az, ami belefér, mi az ami nem. Ne óvjuk túl őket, ne próbáljuk mindenáron megvédeni őket attól, hogy rossz élményeket szerezzenek. Mert abból is tanulnak, ha valami nem éppen a legjobban sült el.

Ha éppen kamasz gyerekeddel küzdesz, nézd meg, hogy tartok-e most ezzel a korosztállyal kapcsolatos programot. Ha nem, akkor szeretettel várlak egyéni konzultációra.