Címke: határszabás

Posted on by — Hozzászólás most!

Miért félünk pénzt költeni számítógépes játékokra?

boy in yellow t shirt wearing vr headset

A lányom kérdezte, hogy veszek-e neki Robux-ot (fizetőeszköz a Roblox online játékon belül), csak 200 forint, majd megadja. Mondtam, hogy persze, de nem kell megadni. Biztos elég lesz ennyi, lehet egyáltalán ilyen kis összegért vásárolni? – kérdeztem. Igen, csak ennyi kell, kinézett egy sapkát, ami illene a karakteréhez. Eszembe jutott egy poszt a kütyüzésről, amit nemrég olvastam: rengeteg félelem övezi a szülők részéről a digitális világot, és gyakran indokolatlanul ellenállnak annak, hogy a gyereknek megvegyenek egy játékot, vagy az ingyenes játékon belül költsenek pénzt. Én is ezt gondolom. Eszembe jutott egy másik poszt is nagyon régről, amiben egy anyuka leírta, hogy eleinte nem örült annak, hogy a kb. 2 éves gyereke sebtapasszal játszik, elpazarolja az egész dobozt. Aztán rájött, hogy miért lenne pazarlás, ha ez most a gyereke számára egy érdekes játék, érdekes felfedeznivaló? Mitől lenne jobb, ha venne ugyanennyi, vagy inkább még több pénzért egy matricás albumot? Hozzáteszem, hogy bizonyos szempontból a matricás albumot is tekinthetjük pazarlásnak.

Egy kicsit hasonlónak érzem a szituációt. Van, amire szívesen költünk, mert azt gondoljuk, a gyerek épülését szolgálja. Jó drága ez a legókészlet, vagy ez a kézműves fajáték, de hát megéri, mert nagyon fontos készséget fejleszt. Az online játékokban sokszor nehezen látjuk meg ezt, pedig rengeteg kutatás született már nemcsak az árnyoldalakról, hanem a fejlesztő hatásokról is. És az sem elhanyagolható szempont, ha a gyerek szereti. 😉

Természetesen szükség van a határszabásra a kütyüzés területén is. Hogyan tudjuk ezt úgy megtenni, hogy ne menjen a kapcsolatunk rovására, ne legyen belőle állandó feszültség, folyamatos egyezkedés, veszekedés? A Kapcsolódó Nevelés Határszabás nevű eszköze alkalmas erre, megtámogatva a többi eszközzel, elsősorban a Páros meghallgatással. Szeretettel várlak programjaimon, nézd meg, van-e most a témával kapcsolatos esemény, vagy gyere 6 alkalmas tanfolyamra.

Posted on by — Hozzászólás most!

Hogyan „veszem rá” a gyerekeket, hogy rakjanak rendet?

Gyakran felmerülő kérdés, hogy mit tegyünk, ha már kapcsolódtunk, játszottunk, a gyerek mégsem hajlandó elpakolni?

Erre a válaszom nagyon összetett, valaki más már megírta egy szuper cikkben, elég hosszú, de nagyon érdemes elolvasni. Azt hiszem már egész jól alkalmazom a leírtakat, pár napja ugyanis ez történt: társasoztunk este egy olyan játékkal, aminek rengeteg apró alkatrésze van. Amikor vége volt a játéknak, és következett volna a közös elpakolás (ebből amúgy többnyire nincsen már gond a nagyobb gyerekeimmel, de a kicsi azért még sokszor kihúzza magát). Mivel elég késő volt, mondtam, hogy hagyják csak, majd én elpakolok, menjenek vacsorázni. Így is lett. És amikor a vacsora végén a kicsi jött vissza a szobába, és látta, hogy pakolom el a játékot, megkérdezte, hogy segítsen-e. Én meg mondtam, hogy ha szeretne, akkor igen. És együtt fejeztük be.

Eszembe jut egy másik történet: járunk táncra, és amíg várakozunk az órák között, társasozni szoktunk. 4-5 darabot is szoktunk vinni, hogy legyen miből választani. És sokszor én hozom a szatyrot. Annyira nem nehéz amúgy, de a lányom sokszor nem szívesen hozza. Valamelyik nap, amikor láttam rajta, hogy megint nincs kedve hozni, elvettem tőle, és viccesen ezt mondtam: „Bezzeg játszani tudtál vele, de hozni azt már nem!”. Tök oké nekem amúgy, hogy én hozom, hiába vagyok én is fáradt, meg van elég cuccom, én vagyok a felnőtt, nagyobb és erősebb vagyok. Ez nem az ő kizárólagos dolga, attól mert alapvetően miatta játszunk (ez nem teljesen igaz amúgy, én is szeretek velük játszani, de van, hogy inkább olvasnék mondjuk), és én nem vagyok a „csicskája”, ha én viszem, hanem most éppen nekem van hozzá több energiám.

Vagy amikor a kicsi a földre dobja a kabátját, amikor hazaérünk, nem hívom vissza, és nem vetetem fel vele. Felesleges körnek érzem, fogom, felteszem a fogasra, ennyi. Legfeljebb szólok neki, hogy megint a földön van a kabátja, többnyire viccelődve. Bízom benne, hogy ő is megtanulja majd, mint ahogy a tesói is felakasztják a kabátjukat. A legnagyobb már ki is mossa a ruháját, ha nincs tiszta, és valamiért kiemelten fontos neki, hogy másnapra legyen.

Ha Te is új alapokra szeretnéd helyezni a kapcsolatodat a gyerekeiddel, hogy végül a mindennapok sokkal gördülékenyebbek legyenek, szeretettel várlak a 6 alkalmas szülőcsoportjaimba!

Posted on by — Hozzászólás most!

Jól válaszd meg a „harcaidat”!

Heti kétszer jó pár órát eltöltünk a kicsivel egy színházban, ami inkább művelődési ház (ide járunk táncra). Szoktunk vinni társast, de az nem köti le végig, úgyhogy ő rohangál, akrobatamutatványokat végez a székeken és hasonlók. És olyan is van, hogy lefekszik a földre „koszangyalt” csinálni. Én ezekért nem szólok rá. Ha ezt tenném, valószínűleg nagyon keservesen telnének ezek az órák. Néha kicsit félek, hogy mások mit szólnak, de úgy vagyok vele, hogy ezek a dolgok valójában nem bántanak senkit. A ruhát meg kimossunk. Amikor esetleg túl hangos, és látom, hogy valaki laptoppal van, és talán dolgozik, akkor rászólok. De a földön fetrengésért nem.

A lassan 13 év szülőségem alatt rengeteg dolgot elengedtem már, amire nem érdemes ráfeszülni. Még egy példa: át kell-e öltözni pizsamából, amikor nem megyünk sehova. Nem, nem kell, és amikor olyan nap van, hogy fürdeni sem kell, megúsztuk az esti átöltözős mizériát is. 😉 És ha megyünk valahova? Van, hogy akkor sem kell. Egyszer a lányom nyáron pizsamában ment ki biciklizni, és amikor visszajött, és erre valami megjegyzést tettünk, ezt válaszolta: az emberek nem tudják, hogy ez pizsama. És tényleg. Egy rövidnadrág, és egy póló volt. Attól volt pizsama, hogy annak árulták, és általában alváshoz volt rajta. Most biciklizéshez vette fel, úgyhogy nem pizsama. 😉

Amikor totyogónk van, akkor számtalan ilyen „trükkel” könnyíthetjük meg az életünket, hogy ne legyen az egész napunk egy állandó harc. Ha bizonytalan vagy, hogy mikor kell határt szabni, és mikor lehet elengedni a dolgot, érdemes eljönnöd egy 6 alkalmas szülőcsoportba, illetve nézd meg az egyéb programjaimat, rendszeresen tartok a határszabással kapcsolatos előadásokat.

Posted on by — Hozzászólás most!

Min gondolkodnak a gyerekek a gondolkodószéken?

Rossz nézni ezt a képet, még akkor is, ha tudom, hogy csak játszottunk… Valahogy szóba került a gyerekekkel a gondolkodószék, és elkezdtünk ezzel játszani, hogy vicces dolgokért elküldtük egymást a gondolkodószékre. A lányom, aki most 10,5 éves, elmesélte, hogy egyszer ovis korában egy táborban majdnem le kellett rá ülnie. Az történt, hogy a kisebbek aludtak délután, ő a nagyobbakkal az udvaron játszott, és sikított egyet. A táborvezető azt mondta neki, hogy ha megint sikít, akkor mehet a gondolkodószékre, és elgondolkodhat rajta, hogy mit csinált. Nem értette, hogy min kellene gondolkodnia, és most is csak azt tudja elképzelni, hogy ha ilyen helyzetbe kerülne, akkor nyűglődne a széken, és halálra unná magát a fal felé fordulva.

Sok hasonló történetet hallok felnőttektől, és azoktól a gyerekektől is, akik már el tudják mondani, hogy hogyan élték át a gondolkodószékre ültetést. Többnyire nem tudták, hogy miért vannak ott, min kellene gondolkodniuk, mit kellene másképp csinálniuk és hogyan. A dolog persze időnként hatásosnak tűnik, lehet, hogy a gyerek utána képes félelemből lekorlátozni magát, csak ne részesüljön megint ebben a büntetésben, kirekesztésben, megszégyenítésben. A gyerekeknek sokszor olyasmiért kell gondolkodószékre ülnie, ami vagy természetes gyermeki viselkedés: rohangálás, hangoskodás, kíváncsiság, vagy pedig azért viselkedtek „rosszul”, mert rossz érzések árasztották el, és ezért mondjuk „kénytelen” volt odaütni a társának. Nem akarta, de nem tudta legátolni. A gondolkodása kikapcsolt, ilyenkor aztán végképp nem tud min gondolkodni, a büntetés kiváltotta rossz érzés pedig csak tetőzi ezt.

Hogy egy ovis csoportban mit tudunk ehelyett tenni, az nagyon nehéz kérdés, mert ahogy a szülőség nem arra lett kitalálva, hogy ilyen kevés támogatással, sokszor egyedül csináljuk, hát a pedagógusi munka sem.

Otthon, szülőként tudunk más eszközökkel élni, de van az a helyzet is, amikor az a legjobb, ha egy kicsit eltávolodunk egymástól, és kiküldjük magunkat – na nem a gondolkodószékre, mert gondolkodni ilyenkor mi sem tudunk, hanem pont azért, hogy valami olyat csináljunk, ami segít, hogy újra tudjunk gondolkodni. Vezessük le valamivel a feszültséget, mozgással, hangadással, vagy hívjunk fel valakit!

Hosszú távon pedig fontos, hogy legyen rendszeres támogatásunk, és töltődési lehetőségünk. Akkor fogunk tudni többször türelmesek maradni, és kapcsolódós megoldásokat találni, ha van, aki meghallgat, ha le tudunk tenni a mindennapi feszültségekből. Ha neked ez most nincs meg, cseretettel várlak a csoportjaimba, vagy egyéni konzultációra.

Posted on by — 1 hozzászólás

Nem baj, ha balhézik, szüksége van a határszabásra

A kamaszok gyakran olyanok, mintha a világ összes szabadsága nem lenne elég nekik. Ha elmehet élete első házibulijába, ki van akadva, hogy de miért kell 10-re hazajönni, miért nem maradhat éjfélig. Ha megengeded, hogy piercingje legyen ki van akadva, hogy fültágító miért nem. Ha kap egy új telefont, ki van akadva, hogy miért nem a legújabb modellt. Ezt nagyon nehéz lehet elviselni, de már sokszor tudom úgy látni, hogy ez van, most ez a dolga, hogy folyton emelje a tétet.

A minap egy érdekes dolgot figyeltem meg ezzel kapcsolatban: ilyenkor nem feltétlen arra van szüksége, hogy még azt is engedd meg, ami miatt balhézik. 12 éves fiam mondta, hogy szeretne a barátaival moziba menni. Még nem volt erre példa, hogy egyedül moziba mentek volna, de egyből beleegyeztem, nem láttam benne semmi kivetnivalót. Aztán megkérdeztem, hogy mit szeretnének megnézni. Kiderült, hogy valami horrorfilmet. Mondtam, hogy na, azt nem. Én engedek neki sok olyan tartalmat, amit a legtöbb szülő valószínűleg nem, mert úgy látom, hogy elbírja, vagy valamiért szüksége van rá. De hogy szülői felügyelet nélkül horrort nézzen szélesvásznon, arra azt éreztem, hogy ez nem való még neki. És úgy láttam, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem engedem. Szükségük van rá, hogy megóvjuk őket a rossz döntéseiktől, még ha ezt sokszor nem is a legjobban fogadják. Nehéz lehet persze egyensúlyozni, hogy mi az, ami belefér, mi az ami nem. Ne óvjuk túl őket, ne próbáljuk mindenáron megvédeni őket attól, hogy rossz élményeket szerezzenek. Mert abból is tanulnak, ha valami nem éppen a legjobban sült el.

Ha éppen kamasz gyerekeddel küzdesz, nézd meg, hogy tartok-e most ezzel a korosztállyal kapcsolatos programot. Ha nem, akkor szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — Hozzászólás most!

A kamaszok tényleg lusta hálátlan dögök?

Amikor egy kamasz gyereket megkérünk valamire: pakolja ki a mosogatógépet, csináljon némi rendet a szobájában, esetleg álljon neki a tanulásnak, gyakran világfájdalom ül ki az arcára, morog, puffog, nincs kedve, aztán esetleg nagy duzzogva megcsinálja. Bennünk meg ez gyakran olyan érzéseket vált ki, hogy nem igaz, hogy ennyit nem tud megtenni, igazán elég nagy már, hogy ne mi szolgáljuk ki folyton, még mindig, és különben is, hogy képzeli, hogy így szól hozzánk.

Aztán váratlanul adódhat olyan helyzet, amikor kiderül, hogy valójában nem a segítőkészség és az empátia hiányzik belőle. Tegnap este az 5 éves hirtelen fájdalmasan sírni kezdett, lehetett tudni, hogy valami baleset érte. Kiderült, hogy az állát ütötte be, és elég mély seb keletkezett. Az ölembe vettem (miután azért egy kicsi kioktattam – sajnos – mert ezért már tényleg annyiszor szóltam, hogy ne ugrabugráljon az asztal felett). Próbáltam felmérni, hogy mekkora lehet a baj. Ideges voltam, mert apa pont elment bulizni, és volt még egy nagy feladatom, amit muszáj volt még aznap megcsinálnom. Hogy vajon összeforr-e ez így szépen, muszáj-e kitennünk most magunkat az ügyeleten várakozásnak és az orvosi beavatkozás esetleges traumájának. És közben odaugrott a 12 éves nagy, akit amúgy elég nehéz bármivel is kirobbantani a számítógép elől, hogy kell-e valamit segíteni. Ha ilyen helyzetben kérem, hogy segítsen, akkor mindig jön is, és sokszor ezt teljesen magától is teszi. Ez egy olyan ügy volt, amiben számára egyértelmű volt, hogy segít.

Mi különbözteti meg a mosogatógép kipakolását attól, hogy szerezzen fertőtlenítőt és sebtapaszt, hogy addig én tudjam a kistesót meghallgatni, vigasztalni? A válasz kigondolását most rátok hagyom. 🙂 Illetve szeretettel ajánlom ezt a cikket arról, hogyan tudjuk elérni, hogy (kamasz) gyerekeink segítsenek a házimunkában – ebben is találtok válaszokat.

Ha éppen a kamaszoddal küzdesz, kérdéseid vannak, nézd meg, hogy lesz-e a közeljövőben ezzel a korosztállyal kapcsolatos program. Vagy kereshetsz egyéni konzultáció céljából is.

Posted on by — Hozzászólás most!

Engedjem? Ne engedjem?

Az egyik játszótéren van egy elég hosszú babakocsi feljáró, ahol az 5 éves fiam szeret leszaladni. Tegnap már elég sok lehullott falevél borította ezt a feljárót, úgyhogy mondtam neki, hogy figyeljen, mert a levelek miatt csúszós lehet. „NEM” – mondta, és jó messziről futva, ahogy szokott, elindult. Ahogy odaért a meredek részhez, láttam, hogy fékezi a mozgását, óvatos. Az persze derogál neki, hogy elismerje, hogy lehet valami abban, amit mondok, de azért figyelembe vette. 😀 Ha meg tényleg elesett volna, igazából abból tanulta volna a legtöbbet, még jobban megérezte, megtapasztalta volna, hol van az a sebességhatár, ami már veszélyes lehet egy őszi levelekkel borított felületen.

Nehéz lehet ilyen veszélyesnek tűnő helyzetekben nem korlátozni őket, hanem hagyni őket tapasztalatot szerezni. Nehéz ez egy kicsinél is, és nehéz a kamaszoknál is, akik ugyanúgy nem érzékelik még sok esetben a veszélyt, sőt még akár keresik is a kockázatos, kihívást jelentő helyzeteket.

Hol van a határa annak, hogy engedhetem, és hol van az, amikor már be kell avatkoznom? Nehéz kérdés, amire nincsen konkrét válasz. A kulcs talán a bizalom, hogy benne, és magunkban is meg tudjunk bízni.

A bizalom kérdése nehéz téma, ami gyakran hosszabb önismereti munkát igényel. Ha szívesen belevágnál ebbe, szeretettel várlak, itt tudsz időpontot foglalni.

Posted on by — 1 hozzászólás

Hogyan álljunk ki magunkért és gyerekünkért?

Szülőként gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy mások megkérdőjelezik szülői kompetenciánkat, döntéseinket. Onnantól kezdve, hogy hol, és milyen módon szeretnénk szülni, vagy talán még korábban. Hogyan neveljük, hogyan gondoskodunk róla. Miért (nem) adtál rá sapkát, miért (nem) alszotok együtt, miért (nem) engeded, hogy tévét nézzen? Aztán kifejezetten a gyerekünket is érheti bántás, akár olyan helyekről is, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Ilyenkor olyan jó lenne asszertíven fellépni, de sokszor 2 szélsőség között ingadozunk: lefagyunk, és nem szólunk, nem teszünk semmit, vagy olyan stílusban osztjuk ki a másikat, amit aztán később szégyellünk, és többnyire nem viszi előre az illetővel a kapcsolatunkat.

Én hosszú utat jártam be ezzel kapcsolatban, úgy érzem sokat fejlődtem. A gyerekek iskolájával falat mászni voltunk, és egyszer csak megjelent egy nő, hogy tanácsokat osszon. Tulajdonképpen kedves volt, de mindannyian túlságosan tolakodónak éreztük. Meg akarta igazítani a gyerekek beülőjét, és a ruháját. Én ugrásra kész állapotban figyelni kezdtem, hogy kell-e beavatkozni. Szerencsére aztán ő is érzékelte, hogy valószínűleg túllépett egy határt, és megkérdezte az egyik gyereket, hogy megengedi-e, hogy megigazítsa a ruháját, mire ő mondta, hogy nem. Ha ez nem történt volna meg, már készítettem magam, hogy odalépjek: Köszönjük, de ő ezt most nem szeretné, megoldjuk. Illetve ha kiakadt volna a gyerekek reakcióján, akkor azt mondtam volna, hogy ezek a gyerekek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki csak úgy kérdés nélkül hozzájuk nyúljon.

Van egy eszköz, amit én évek óta használok arra, hogy ezek a helyzetek egyre jobban menjenek, ez pedig a Páros meghallgatás. Felidézhetjük azokat a helyzeteket, amikor nem tudtunk jól kiállni magunkért. Érdemes megkeresni a legkorábbi emlékeinket ezzel kapcsolatban. És aztán kimondani, megtenni, amit akkor nem tudtunk. Vagy egyszerűen csak a testünkkel, a hangunkkal, egy határozottan kimondott „NEM”-mel jelezni a határainkat. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, egyre több helyzetben sikerül majd asszertívan fellépni, képviselni az érdekeinket, meghúzni a határainkat.

Ha kipróbálnád ezt az eszközt csoportban, akkor a műhelymunkáimat, 6-12 alkalmas tanfolyamaimat, és a támogató csoportjaimat ajánlom. Nézd meg a programok között, hogy van-e most olyan, ami alkalmas Neked. Ha egyéni folyamatot szeretnél, itt tudsz időpontot foglalni.

Posted on by — 3 hozzászólás

Hogyan szedjünk ki egy tüskét?

Lányomnak egy tüske ment a tenyerébe. A szokásosnál is nyűgösebb volt este, (ami amúgy sem ritka ovinapon) és valahogy kiderült, hogy egy tüske van a kezében, ami még valamikor délelőtt az udvaron ment bele, de nem mert, nem akart szólni az óvónéniknek, és itthon nekünk se. Sírt, meg sem akarta mutatni. Megígértük, hogy nem nyúlunk hozzá, csak szeretnénk látni. Nagy nehezen beleegyezett. Nem tűnt vészesnek, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak akkor vesszük ki, ha készen áll. Így ment ez napokig, időnként rákérdeztem, hogy kivehetjük-e a tüskét, mire ő azt válaszolta, hogy még nem. Persze elmondtam, hogy nagyon óvatos leszek, legfeljebb egy picikét fog fájni, de ez egyelőre nem nyugtatta meg. Szerencsére nem gyulladt be, nem fájt neki, de azért valószínűleg kellemetlen volt.

Egyik nap nálunk volt egy barátnőm, egy háromgyerekes anyuka, akinek nagyon jó érzéke van a vicces, játékos megoldásokhoz, és ezt mondta neki: De jó, van egy tüskéd! Majd ha nagymama leszel, mesélheted az unokáknak, hogy képzeljétek kisunokáim, amikor annyi idős voltam, mint most ti, belement egy tüske a kezembe. Nézzétek, még mindig itt van! Ezen persze nevetett 🙂 Ez biztosan oldott a dologgal kapcsolatos félelméből, de még mindig maximum megnézni engedte a tüskét. Pár nappal később a szokásos kérdésemre azt mondta, hogy este kivehetjük. Úgy alakult, hogy pont aznap a bátyjának meg a lábába fúródott egy tüske, ami akadályozta a járásban, fájt is, ő szerette volna, hogy kivegyük.


Rákészültünk a „műtétre”, lefertőtlenítettem egy csipeszt és egy tűt. A lányom bátran vállalkozott elsőnek, de amikor meglátta a tűt, sírni kezdett. Mondtam, hogy ez azért kell, mert elég vékony, hogy ki tudjam tolni a tüskét, nem fogom megszúrni vele. De csak sírt tovább .Apukája az ölébe vette, próbálta megnyugtatni. Mondta neki, hogy ha ügyesen végigcsinálja, kap egy jégkrémet. Nem vagyok híve ennek a megoldásnak, meg nem is igazán működött, úgyhogy mondtam, hogy mindenképpen kap majd jégkrémet, akkor is, ha végül nem engedi kiszedni a tüskét. Az apukája is megerősítette, hogy persze, mindenképp kap jégkrémet. (Most jut eszembe, hogy végül a jégkrém teljesen feledésbe merült :)). Szóval a fiam jött mégis elsőként, egy picit ő is aggódott, de gond nélkül kiszedtem a tüskéjét, a legrosszabb rész állítása szerint az volt, amikor a végén lefújtam a fertőtlenítővel. A lányom még mindig sírt, de szeretett volna már ő is túlesni rajta. Mondtam, hogy ha fáj, szóljon, megállunk. Ült az apukája ölében sírva. Kérdeztem, ne csináljuk inkább? De. Végig sírt, de nem akarta, hogy megálljunk. Kijött az ő tüskéje is, lefújtuk, vidámság volt. Aztán az apukájukkal elmentek levest főzni (ez még a fiam ötlete volt délután). Vacsorára büszkén ették a „saját készítésű” levest.

Sokszor ha valami ilyesmi történik a gyerekünkkel, próbáljuk a lehető leggyorsabban megoldani, orvosolni. Pedig ennél súlyosabb esetben is még sokszor van időnk arra, hogy a gyerek által diktált tempóban haladjuk és közben teret adjunk az érzéseknek. Olyan történetet is olvastam, hogy egy kisfiúnak össze kellett varrni a fején a sérülést, de orvossal konzultálva még órákat lehetett várni, mire a kisfiú beleegyezett. A fiam 3 évesen kórházban volt Krupp miatt, naponta többször valamilyen gyógyszert kellett belélegeznie, ami így felnőttként, kívülről nem tűnt különösebben kellemetlennek. Mégis, majd 5 év távlatából nemrég felemlegette, hogy az milyen rossz volt, és miért nem vártuk meg, hogy felkészüljön. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mennyire érzi magát egy gyerek kiszolgáltatottnak egy ilyen helyzetben. Persze van, amikor azt kell mondjuk, ezt most kivesszük, ezt be kell venni, de annyi időnk a legtöbb esetben van, hogy egy picit sírhasson rajta és még utólag is tudunk mit tenni a történtek feldolgozásában.

Posted on by — 3 hozzászólás

Kézrátétellel oldottam meg

multicolored umbrella

2,5 éves kislányom szeret veszélyes tárgyakkal a kezében rohangálni (hurkapálca, kötőtű), amiket se szép szóra, se autoriter utasítgatásra nem igazán szokott odaadni. Ezért többnyire kikapom a kezéből és elteszem nehezen elérhető helyre, amin ő többnyire mérgelődik egy kicsit, majd folytatja a rohangálást, és időnként megpróbálja visszaszerezni a tárgyat. 

Nem voltam elégedett ezzel a megoldással, de legalább az azonnali veszélyhelyzetet elhárítottam. Egyik délelőtt vásárolni voltunk, fonalakat szerettem volna válogatni és teljesen kiborított azzal, hogy levette a polcokról a fonalakat, eldobálta, labdázott velük. Hiába kértem először szépen, majd egyre mérgesebben, hogy a fonalakat hagyja a polcokon (megnézheti, megfoghatja, de ne vegye le) teljesen hatástalan volt. Frusztrált, hogy ennyire nem veszi figyelembe a kérésemet, kellemetlen volt a szituáció az eladó és a többi vásárló előtt is, és nagyon szerettem volna végre belekezdeni egy újabb alkotásba és ehhez fonalakat vásárolni, de így nem ment. Néhány fonalat bedobáltam a kosárba, gyorsan fizettünk, majd mérgemben csak kiabáltam vele egészen hazáig. 

Miután úgy-ahogy lenyugodtunk, egy esernyővel kezdett játszani. Ezt egy darabig hagytam, de egy idő után úgy ítéltem meg, hogy ez nem igazán jó játék, nem való a lakásba, megkértem, hogy tegye el. 

Közölte, hogy nem, ő tovább szeretne játszani az esernyővel. Szóval az egész délelőtti veszekedés és hegyibeszéd semmilyen hatással nem volt rá, legalábbis nem a kívánt hatást értem el vele, ami persze igazából nem is olyan meglepő, de az ember mégis reménykedik, hogy elég lehet a szülői tekintélyt bevetve valamilyen nem kívánt viselkedést megszüntetni. 

Úgy éreztem, hogy ez így már nem mehet tovább, nem szeretnék vele örökké harcolni valamin, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást. 

Rátettem a kezem az esernyőre és amilyen nyugodtan csak tudtam, mondtam neki, hogy az esernyőt el kell tenni, rájöttem, hogy nem jó ezzel a lakásban játszani, valaki megsérülhet és az esernyő is tönkremegy. Nem rángattam, nem kaptam ki a kezéből, csak határozottan tartottam és nem engedtem, hogy elvigye. Először kicsit tiltakozott, ne tegyük el, még szeretne játszani vele, de nem rángatta ő sem, csak tartotta, majd szép lassan elengedte, és engedte, hogy összecsukjam és letegyem. „Gyere, bújj inkább ide” – mondtam. Ő bekuckózott mellém, én horgoltam, így ültünk egy darabig, amikor felálltam valamiért, kérte, hogy maradjak mellette. 

Ennek az apró kis változtatásnak a módszerben, hogy nem veszem el a veszélyes tárgyat, csak fogom, nagyon nagy hatása volt. Valószínűleg sokkal nyugodtabban zajlott volna délelőtt a vásárlás, ha ez már akkor is eszembe jutott volna.

Ha szeretnéd megtanulni ezt a fajta határszabást, nézz körül a programjaim között, rendszeresen tartok a témában előadást, és ha tudsz, nagyon ajánlom, hogy gyere el személyes alkalmakra, hogy sajátélményt szerezz erről az eszközről.