Címke: kamaszok

Posted on by — 2 hozzászólás

„Nem vagyok egy hálátlan gyerek”

a woman hugging her daughter

…mondja a 12,5 éves gyerekem. Előzmény: megkérdezte, hogy vasárnap van-e valami fix program, mert ő elmenne a barátjához, ott is aludna, és hétfőn reggel együtt mennének iskolába. Fel tudtok kelni, megoldotok mindent? Persze. Oké. Erre nagy hálálkodva megölelgetett. Mondtam neki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, persze, hogy megengedem. Mire ő: nekem ez nagyon fontos, nagyon örülök, hogy megengedted. Nem vagyok egy hálátlan gyerek.

Jólesett, de azért emlékeztettem magam arra, hogy neki nem dolga hálásnak lenni.

Sokszor annyira vágyunk rá, hogy a gyerek hálás legyen, vegye már észre, és igazolja vissza, hogy mennyit teszünk érte. Én is mérgemben sokszor mondok olyat, hogy ha tudnád, milyen jó dolgod van. Az igényünk jogos, hogy valaki vegye észre, ismerje el azt az óriási munkát, amit nap mint nap szülőként teszünk. De a legtöbbször ezt senki nem veszi észre, sőt, inkább kritikát kapunk. És amikor még a gyerek is úgy viselkedik, mint akinek semmi sem jó, vagy „cserébe” nem fogad szót, az nagyon rosszul tud esni.

A megoldás: vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akiktől megkapjuk az elismerést, támogatást. Akiktől rendszeres visszaigazolást kapunk arról, hogy jól csináljuk. Még akkor is, amikor éppen a világ legrosszabb szülőjének érezzük magunkat. Mert amikor „hülyén” viselkedtünk a gyerekkel, akkor sem vagyunk rossz szülők, csak éppen elfogytunk, triggerelődtünk, nem kaptunk elég támogatást.

Neked van ilyen közeged? Ha nincs, 2 dolgot is tudok ajánlani. Az egyik: rendszeresen tartok személyes támogató csoportokat Gyömrőn (ne ijedjetek meg, nincs a világ végén :D). A másik: a Kapcsolódó Klub, ami ugyan online, mégis egy puha fészekben érezheted magad.

Posted on by — 1 hozzászólás

Veszélyes világ?

Tegnap 4 csodás szülővel beszélgettünk a kamaszkor kihívásairól. Erős aggodalmukat fejezték ki, hogy mi lesz velük ebben a világban, amit sokkal rosszabbnak érzékelnek, mint amikor ők voltak ennyi idősek. Mindenféle veszély leselkedik a mai fiatalokra, akár az offline, akár az online világban. Hogyan tudjuk így engedni őket, hogy kísérletezzenek, tapasztaljanak?

Hát, nekem is sok munkám van ebben, de valahogy nálam mindig az győzött, hogy ne fogjam vissza őket, próbáljak megbízni bennük. És úgy tűnik bevált, mert bár időnként engem is elfog a kétségbeesés, hogy valamit nagyon elrontottam, valamiben túlságosan szabadjára engedtem őket, aztán mindig megbizonyosodok, hogy minden rendben van. Felelősségteljes gyerekeim vannak, akik biztosan fognak majd nehéz helyzetekbe sodródni, biztosan hoznak majd rossz döntéseket. És ezzel valahogy megpróbálok együtt élni, hogy nem tudom mindentől megóvni őket, és inkább elviselem ennek a szorongását, mint hogy túlságosan korlátozzam őket. Egész jól megy már, nemrég például az egyik iskolatársukat kirabolták a metrónál. És nem éreztem azt, hogy akkor mostantól nincs egyedül metrózás. Ők sem. Tudok bízni benne, hogy a világ mégsem olyan szörnyű, azzal együtt, hogy nem akarom elbagatellizálni a veszélyeket. És abban, hogy a lehetőségeikhez mérten tudják majd, hogy mit tegyenek hasonló helyzetekben. És aztán együtt feldolgozzuk ha rossz élmény érte őket.

Persze az én példám, és ez a másfél órás beszélgetés nagyon kevés ahhoz, hogy másokat is meg tudjak nyugtatni, minden rendben lesz. (Azért remélem egy kicsit sikerült. :)) Sok-sok óra saját magunkon való munka szükséges ehhez – ahogy az egyik résztvevő meg is fogalmazta konklúzióként: magunkon kell dolgozni.

Rendszeresen tartok olyan műhelymunkákat, ahol a fenti és hasonló szorongásokon lehet dolgozni. Nézz szét a programok között, hogy most van-e ilyen, ha nincs, szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — 1 hozzászólás

Nem baj, ha balhézik, szüksége van a határszabásra

A kamaszok gyakran olyanok, mintha a világ összes szabadsága nem lenne elég nekik. Ha elmehet élete első házibulijába, ki van akadva, hogy de miért kell 10-re hazajönni, miért nem maradhat éjfélig. Ha megengeded, hogy piercingje legyen ki van akadva, hogy fültágító miért nem. Ha kap egy új telefont, ki van akadva, hogy miért nem a legújabb modellt. Ezt nagyon nehéz lehet elviselni, de már sokszor tudom úgy látni, hogy ez van, most ez a dolga, hogy folyton emelje a tétet.

A minap egy érdekes dolgot figyeltem meg ezzel kapcsolatban: ilyenkor nem feltétlen arra van szüksége, hogy még azt is engedd meg, ami miatt balhézik. 12 éves fiam mondta, hogy szeretne a barátaival moziba menni. Még nem volt erre példa, hogy egyedül moziba mentek volna, de egyből beleegyeztem, nem láttam benne semmi kivetnivalót. Aztán megkérdeztem, hogy mit szeretnének megnézni. Kiderült, hogy valami horrorfilmet. Mondtam, hogy na, azt nem. Én engedek neki sok olyan tartalmat, amit a legtöbb szülő valószínűleg nem, mert úgy látom, hogy elbírja, vagy valamiért szüksége van rá. De hogy szülői felügyelet nélkül horrort nézzen szélesvásznon, arra azt éreztem, hogy ez nem való még neki. És úgy láttam, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem engedem. Szükségük van rá, hogy megóvjuk őket a rossz döntéseiktől, még ha ezt sokszor nem is a legjobban fogadják. Nehéz lehet persze egyensúlyozni, hogy mi az, ami belefér, mi az ami nem. Ne óvjuk túl őket, ne próbáljuk mindenáron megvédeni őket attól, hogy rossz élményeket szerezzenek. Mert abból is tanulnak, ha valami nem éppen a legjobban sült el.

Ha éppen kamasz gyerekeddel küzdesz, nézd meg, hogy tartok-e most ezzel a korosztállyal kapcsolatos programot. Ha nem, akkor szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Posted on by — Hozzászólás most!

A kamaszok tényleg lusta hálátlan dögök?

Amikor egy kamasz gyereket megkérünk valamire: pakolja ki a mosogatógépet, csináljon némi rendet a szobájában, esetleg álljon neki a tanulásnak, gyakran világfájdalom ül ki az arcára, morog, puffog, nincs kedve, aztán esetleg nagy duzzogva megcsinálja. Bennünk meg ez gyakran olyan érzéseket vált ki, hogy nem igaz, hogy ennyit nem tud megtenni, igazán elég nagy már, hogy ne mi szolgáljuk ki folyton, még mindig, és különben is, hogy képzeli, hogy így szól hozzánk.

Aztán váratlanul adódhat olyan helyzet, amikor kiderül, hogy valójában nem a segítőkészség és az empátia hiányzik belőle. Tegnap este az 5 éves hirtelen fájdalmasan sírni kezdett, lehetett tudni, hogy valami baleset érte. Kiderült, hogy az állát ütötte be, és elég mély seb keletkezett. Az ölembe vettem (miután azért egy kicsi kioktattam – sajnos – mert ezért már tényleg annyiszor szóltam, hogy ne ugrabugráljon az asztal felett). Próbáltam felmérni, hogy mekkora lehet a baj. Ideges voltam, mert apa pont elment bulizni, és volt még egy nagy feladatom, amit muszáj volt még aznap megcsinálnom. Hogy vajon összeforr-e ez így szépen, muszáj-e kitennünk most magunkat az ügyeleten várakozásnak és az orvosi beavatkozás esetleges traumájának. És közben odaugrott a 12 éves nagy, akit amúgy elég nehéz bármivel is kirobbantani a számítógép elől, hogy kell-e valamit segíteni. Ha ilyen helyzetben kérem, hogy segítsen, akkor mindig jön is, és sokszor ezt teljesen magától is teszi. Ez egy olyan ügy volt, amiben számára egyértelmű volt, hogy segít.

Mi különbözteti meg a mosogatógép kipakolását attól, hogy szerezzen fertőtlenítőt és sebtapaszt, hogy addig én tudjam a kistesót meghallgatni, vigasztalni? A válasz kigondolását most rátok hagyom. 🙂 Illetve szeretettel ajánlom ezt a cikket arról, hogyan tudjuk elérni, hogy (kamasz) gyerekeink segítsenek a házimunkában – ebben is találtok válaszokat.

Ha éppen a kamaszoddal küzdesz, kérdéseid vannak, nézd meg, hogy lesz-e a közeljövőben ezzel a korosztállyal kapcsolatos program. Vagy kereshetsz egyéni konzultáció céljából is.

Posted on by — 1 hozzászólás

Nyaggatás helyett – játék!

12 éves nagyfiam nyűgösen kelt, pontosabban még sokáig az ágyban maradt, dél körül jött reggelizni. Láttam, hogy valami már megint nem oké. Lassan kezdem megszokni, de azért még mindig nagyon nehéz, hogy ha jó napja volt, pozitív élményekkel jött haza, attól még másnap lehet padlón. Sőt, talán éppen ezért. A szokásos nyaggatásomra – sajnos nem bírom megállni, még mindig – nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Most nem akarja megmondani, mi a baja. Bár nagyon szeretném tudni, be kell látnom, hogy ez így nem fog menni. Megkérdeztem újra, hogy segítene-e valamiben (korábban reggel kérdeztem, felajánlottam pár feladatot). A bab kifejtését végül elvállalta, majd amikor vitte ki a héjakat a komposztra, utánaszóltam: Van kedved Gyerekidőzni? Erre végre felderült az arca. Megbeszéltük, hogy először a húgával sütök, majd utána. Majd megkérdezte, hogy pontosan hogyan is kell csinálni azt a feladatot, amit korábban elvállalt. Az igaz, hogy pénzért, éppen egy nagyobb értékű dologra gyűjt. De egy rendkívül unalmas, és sok-sok órát tartó dologról van szó. Szóval inkább a Gyerekidő ígéretének tudtam be a hirtelen jött lelkesedést. 😉

Szuperhatékony eszköz ez a Gyerekidő (amikor adott időkeretben azt csináljuk, amit a gyerek kér) és nekünk, szülőknek is nagyon jó szokott lenni. Mégis, sokszor olyan nehéz felajánlani, időt találni, rendszert kialakítani. Én is kezdhettem volna már reggel ezzel, de valahogy nem jutott eszembe. Nekem mindig segít, ha van egy plusz motiváció, például egy kihívás, amikor igyekszem tudatosabb lenni, tudatosabban használni az eszközöket.

Időnként hirdetek kihívásokat, amikor együtt dolgozunk napi-heti feladatok keretében egy témán. Ha most éppen nem látsz ilyet a programok között, de szívesen végigcsinálnál egy Játékos Nevelés Kihívást, megvásárolhatod az írásos anyagát, és ha van hallgatópárod, a segítségével már érdemes belevágnod.

Posted on by — 2 hozzászólás

Mivel lehet egy kamasz gyereket megnevettetni?

Először is (nem) meglepő módon gyakran kb. ugyanazzal, mint egy kisebb gyereket. 🙂

De most mesélek egy olyat, ami valószínűleg korosztály-specifikus. Éppen a barátaival játszott online – ez általában elég hangos, cifra szavakkal fűszerezve. Bementem a szobájukba a telefonnal a kezemben, mintha őt videóznám. Ő zavartan mosolyogva nézte, hogy mi a fenét csinálok, majd amikor megmutattam neki, hogy be sincs kapcsolva a telefonom, kitört belőle a nevetés.

Aztán aznap este egy másik próbálkozásom meg rosszul sült el, kiakadt, hogy mit piszkálom ezzel folyton. Egy nehéz témát próbáltam viccel oldani. Hát, ez meg éppen nem jött be. Akkor meg én akadtam ki, szerencsére nem neki, csak a férjemnek, hogy nem hiszem el, hogy sosem lehet nála tudni, hogy min fog megsértődni. Aztán kiderült, hogy nem is volt nagyon megsértődve, amikor pár perc múlva bementem hozzá, tök jót beszélgettünk a videó kapcsán, amit éppen nézett. Hát, ilyen ez a kamaszkor. 😉

Ha szeretnéd jobban érteni kamasz gyerekedet, nézd meg a programok között, van-e most éppen ezzel a korosztállyal kapcsolatos. Vagy szeretettel várlak egyéni konzultációra.