Posted on Hozzászólás most!

Kintsugi – egy szép szimbólum

Tudtátok, hogy rendszeresen tartok Gyömrőn személyes támogató csoportokat?

A legutóbbi alkalommal, amikor az én „köröm” volt, a meghallgatás végén azt a kihozó kérdést kaptam (egy olyan kérdés, ami segít visszahozni a jelenbe, segít bekapcsolni a gondolkodó agyunkat), hogy mondjak dolgokat, amik aranyból vannak. Felsoroltam párat, eleinte tipikus dolgokat, mint ékszer. Aztán a végére eszembe jutott a kintsugi. A nevére akkor nem emlékeztem, de azóta utánanéztem. Ez egy japán technika, a törött edényeket aranyporral kevert anyaggal ragasztják össze. Úgy próbáltam elmagyarázni a többieknek, akik még nem hallottak erről, hogy valami olyasmi filozófia van mögötte – mert a japánoknál ugye mindig van valami különleges filozófiai jelentés is – hogy egy tönkrement, törött tárgyat nem dobnak ki, hanem úgy javítják meg, hogy valami szebb lesz belőle.

Az egyik csodás résztvevő erre azt mondta, hogy ez milyen szép szimbólum. És tényleg, mármint a mi csoportunkra nézve. Arra az önismereti munkára, és a támogatásra, amit egymásnak adunk. Nagyon sokan hordozunk a gyerekkorunkból különféle sérüléseket – sőt, megkockáztatom, mindannyian. Emiatt gyakran úgy érezzük, hogy valami nincsen rendben velünk. Nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég szépek. Nem úgy reagálunk dolgokra, ahogy kellene, nem azt az életet éljük, amit szeretnénk. A sok-sok önismereti munka, és gyógyulás nem teszi meg nem történtté a múlt nehéz eseményeit, és talán a nyomuk is örökre ott marad valamilyen formában. Mégis, még lehetünk olyan gyönyörűek, mint ez a tál a képen.

Ha szeretnéd ezt kipróbálni, itt találod a következő időpontokat, szeretettel várlak!

Posted on Hozzászólás most!

Néha nehéz megnyílni

Magunkról beszélni, a problémáinkról, érzéseinkről, gondolatainkról, úgy hogy valaki közben csak ránk figyel – ez sokak számára félelmetes.

A csoportokban résztvevő szülők kb. 80-90%-a azzal az érzéssel érkezik, hogy végre beszélhet a nehézségeiről. A többiek azonban kényelmetlen érzésekről számolnak be ezzel kapcsolatban – ami szintén teljesen normális és érthető. És mindig nagyon megtisztelve érzem magam, amikor egy ilyen szülő mégis kipróbálja a Páros meghallgatást, és megnyílik. Ez történt tegnap is: a meghallgatással eleinte bizalmatlan résztvevő a visszajelző körben azt mondta nevetve, hogy

„Ez nem is volt olyan rossz.”

Sőt, megkönnyebbült.

Bízom benne, hogy ha egyelőre Te is bizalmatlan vagy, akkor ez a kis történet segít, hogy Te is jelentkezz valamilyen programra, Te is kipróbáld a Páros meghallgatást, a Támogató csoportot.

Posted on Hozzászólás most!

Hogyan álljunk ki magunkért és gyerekünkért?

Szülőként gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy mások megkérdőjelezik szülői kompetenciánkat, döntéseinket. Onnantól kezdve, hogy hol, és milyen módon szeretnénk szülni, vagy talán még korábban. Hogyan neveljük, hogyan gondoskodunk róla. Miért (nem) adtál rá sapkát, miért (nem) alszotok együtt, miért (nem) engeded, hogy tévét nézzen? Aztán kifejezetten a gyerekünket is érheti bántás, akár olyan helyekről is, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Ilyenkor olyan jó lenne asszertíven fellépni, de sokszor 2 szélsőség között ingadozunk: lefagyunk, és nem szólunk, nem teszünk semmit, vagy olyan stílusban osztjuk ki a másikat, amit aztán később szégyellünk, és többnyire nem viszi előre az illetővel a kapcsolatunkat.

Én hosszú utat jártam be ezzel kapcsolatban, úgy érzem sokat fejlődtem. A gyerekek iskolájával falat mászni voltunk, és egyszer csak megjelent egy nő, hogy tanácsokat osszon. Tulajdonképpen kedves volt, de mindannyian túlságosan tolakodónak éreztük. Meg akarta igazítani a gyerekek beülőjét, és a ruháját. Én ugrásra kész állapotban figyelni kezdtem, hogy kell-e beavatkozni. Szerencsére aztán ő is érzékelte, hogy valószínűleg túllépett egy határt, és megkérdezte az egyik gyereket, hogy megengedi-e, hogy megigazítsa a ruháját, mire ő mondta, hogy nem. Ha ez nem történt volna meg, már készítettem magam, hogy odalépjek: Köszönjük, de ő ezt most nem szeretné, megoldjuk. Illetve ha kiakadt volna a gyerekek reakcióján, akkor azt mondtam volna, hogy ezek a gyerekek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki csak úgy kérdés nélkül hozzájuk nyúljon.

Van egy eszköz, amit én évek óta használok arra, hogy ezek a helyzetek egyre jobban menjenek, ez pedig a Páros meghallgatás. Felidézhetjük azokat a helyzeteket, amikor nem tudtunk jól kiállni magunkért. Érdemes megkeresni a legkorábbi emlékeinket ezzel kapcsolatban. És aztán kimondani, megtenni, amit akkor nem tudtunk. Vagy egyszerűen csak a testünkkel, a hangunkkal, egy határozottan kimondott „NEM”-mel jelezni a határainkat. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, egyre több helyzetben sikerül majd asszertívan fellépni, képviselni az érdekeinket, meghúzni a határainkat.

Ha kipróbálnád ezt az eszközt csoportban, akkor a műhelymunkáimat, 6-12 alkalmas tanfolyamaimat, és a támogató csoportjaimat ajánlom. Nézd meg a programok között, hogy van-e most olyan, ami alkalmas Neked. Ha egyéni folyamatot szeretnél, itt tudsz időpontot foglalni.

Posted on Hozzászólás most!

Anya nyűgös

Nyűgös voltam ma délelőtt. Megcsináltam egy csomó mindent, majd végre bekuckóztam a kanapéra horgolni. Jön a kicsi, hogy ő tejet kér, hozza az üvegét. Feltápászkodom, töltök neki, majd vissza a takaró alá. A következő pillanatban jön, hogy ez romlott. Na ne, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezt meg is mondtam neki. Aztán csak feltápászkodtam újra. Nem volt romlott a tej, csak nem mostam ki előtte az üveget, azt hittem reggel már kapott bele, de nem, még az esti volt belerohadva. Ahogy sikálom az alkatrészeket, arra gondolok, hogy miért kell egy 5 éves gyerekkel még ezt csinálni, miért nem iszik (mindig) pohárból.

Aztán egyszer csak beugrik: most komolyan, ennyit nem tudok megtenni azért, akit szeretek? Nem olyan nagy cucc. Miért ne ihatna 5 évesen ilyen csőrös pohárból, ha abból szeret? Mindenkinek vannak ilyen nünükéi. Nekem is. Miért nem volt kedvem ezt megcsinálni neki?

Azért, mert itt a hétvége, elvileg a pihenés ideje, meg csinálhatnánk valamit együtt, de már megint egy csomó feladat tornyosul felém. 10 órára már totál el is fáradtam.

Mert reggel a fogmosásnál kiesett egy nemrég elkészült tömésem. Az egy dolog, hogy kellemetlen, de már egyből azon is pörögtem, hogy mikor lesz időm elmenni megcsináltatni, vagy egyáltalán időpontot kérni. És hogy megcsinálják-e garanciában, vagy megint fizetnem kell érte.

A szürke esős idő nagyon elrontja a kedvemet, ráadásul most nagyon hirtelen ért véget a nyár. Évek óta kimarad a kedvenc időszakom, a késő tavasz, erre most már a kora ősz is eltűnt.

Szóval rájöttem, hogy a kelletlenségnek semmi köze a gyerek kéréséhez, az nem volt túlságosan nagy, vagy lehetetlen. Sokkal inkább az időhiányhoz, kimerültséghez, az anyagiak miatti szorongáshoz, és az időjárás miatti rosszkedvhez. Mindezt végiggondolva már jókedvűen, szeretettel vittem be neki a tejet.

Tudjátok mi segít ilyenkor? Ha mindezt a nyűglődést meg tudjuk osztani valakivel. Aki meghallgatja, megérti, elfogadja, hogy most így érezzük magunkat. És ha mi is meghallgatunk másokat, hogy nekik is hasonlóan nehéz. Talán hihetetlen, de sok éves tapasztalatom bizonyítja, hogy ez tényleg így van!

Ha szeretnéd ezt Te is kipróbálni, megtapasztalni, szeretettel várlak csoportjaimba, különösen a személyes támogató csoportok alkalmasak arra, hogy igazán mélyen tudjunk dolgozni az érzéseinkkel.

Posted on Hozzászólás most!

Márpedig én most zuhanyozni fogok!

Sokszor mondom, hogy a Kapcsolódó Nevelés nekem alapvetően egy magabiztosságot ad, rengeteg különböző megoldásból válogathatok, valamelyik csak beválik, ha meg nem, akkor is tudom, hogy van megoldás, csak lehet, hogy ebben a pillanatban nem jöttem rá, vagy nem tudom megcsinálni. Van kitől tanácsot kérnem, és mindig ott van a Páros meghallgatás eszköze, ami segít kibogozni, hogy miért is nehéz most ez, és rájönni a saját megoldásomra.

Mondok egy egyszerű, mindennapi példát. Kettesben voltunk otthon a kicsivel, aki lassan 3 éves lesz. Szerettem volna lezuhanyozni, de ő nem engedett. Először játszottam vele, amit ő szeretett volna (nem Gyerekidő, csak úgy lazábban). Ezzel töltjük a gyerek szeretettankját, ami után sokszor könnyebben elengednek. De még mindig kapaszkodott belém, amikor el akartam menni a fürdőszobába, úgyhogy azt játszottuk, ahogy ült az ölemben, hirtelen elengedtem, hogy hátraessen, majd elkaptam. Ez nagyon tetszett neki, nagyokat kacagott, én meg fokoztam a hatást különböző sebességekkel és variáltam a váratlansággal. Ez egy szuper játék szeparációra, a nevetés oldja a feszültséget, és megéli kicsiben, hogy újra és újra elengedem, majd mindig elkapom.

És közben arra gondoltam, hogy ha törik ha szakad, én nemsokára elmegyek zuhanyozni, legfeljebb viszem magammal, és ott sír a fürdőszoba padlóján 2 percig. Ha úgy sír két percet, hogy közben a távolból is empatikusan hallgatom, majd utána közel megyek és úgy panaszolhatja el, hogy mennyire felháborító, hogy így otthagytam, azzal nem okozok törést. Visszaemlékeztem, hogy mennyire nehéz volt annak idején még azzal a tudattal benne lenni ezekben a helyzetekben, hogy már annyira elegem van ebből, hogy még a fürdőszobába se mehetek, amikor akarok, mit találjak még ki, hogy végre békén hagyjon egy kicsit. És ilyenkor persze a gyerek még jobban ragaszkodik, ördögi kör.

És aztán a játék végén végül elengedett, jött velem, de nem sírt, hanem ott még kukucsolni kellett vele, de ez már elfogadható kompromisszum volt számomra, hogy lezuhanyozzak. Hosszú út persze idáig eljutni, de a sok-sok Páros meghallgatás, és az, hogy egyszerűen elkezdjük használni ezeket az eszközöket és egyre több tapasztalatot gyűjtünk arról, hogy ez működik, áthuzalozza az agyunkat, és egyre több helyzetben leszünk nyugodtak és magabiztosak.

Ha szeretnéd megtanulni ezeket az eszközöket, leginkább a 6 és 12 alkalmas tanfolyamokat ajánlom. Nézd meg a programok között, hogy indul-e mostanában ilyen csoport. Ha nem, egyéni konzultációra is van lehetőség.

Posted on Hozzászólás most!

Békés ünnepek?

Jelentem a gyerekeim a nagykönyv szerint működnek! 😀

 
Tegnap a lányomnál megvolt az óriás kiborulás, amikor a családi karácsonyozásból haza kellett indulni. Részben volt aktuális oka is, mert az unokatesójával sajnos nagyon ritkán tud találkozni. De a hangszínből lehetett sejteni, hogy itt más is van. Ez itt bizony a felgyülemlett stressz kidolgozása. Szerencsére számítottam rá, és elég jól is voltam ahhoz, hogy az apukájával felváltva meg tudjuk hallgatni. Aztán amikor kezdett megnyugodni, egy pici viccelődéssel már el tudtunk indulni, aztán ahogy lenni szokott, az autóban már minden rendben volt. Otthon pedig játszottunk négyen az új játékokkal, végre, nagyon hiányzott már ez. A fiam még előző nap este borult ki azon, hogy valamin nagyon nem tudott megegyezni a húgával. Akkor is, amellett, hogy a végén már kezdtem elveszíteni a türelmemet, mert nagyon késő volt, és szerettem volna, ha kialusszák magukat, mert még mindig kicsit betegek, tudtam arra is gondolni, hogy azért milyen jól megfogalmazzák egymásnak az érzéseiket, sérelmeiket.

És hogy sikerült ilyen viszonylag nyugodtnak maradnom? Szerintem amiatt, hogy az utóbbi hetekben többször sírtam és dühöngtem azon, hogy mennyire nem úgy alakul idén az adventi időszak, ahogy szeretném, mindennel csúszunk, a gyerekek is megbetegedtek. Páros meghallgatásban, és a férjemnek is. Karácsony előtt 2 nappal egy óriáskiborulás után egészen lenyugodtam, és végül elkészült minden időben, amit fontosnak tartottam. A végső megnyugvás mondjuk akkor jött el, amikor készen lettem a pusheen párnákkal – ezeket mindenképpen szerettem volna elkészíteni, mert nagyon vágytak rá, de túl drágának találtam, megvenni nem akartam, és megígértem, hogy megvarrom. Viszont varrni nem igazán tudok, és izgultam, hogy sikerül-e. Végül nagyon örültek neki, és minden másnak, és ahhoz képest, hogy mennyire nem úgy sikerült most a készülődés, ahogy szerettem volna, maga a Karácsony végül mindennel együtt mégis szuper lett.

Posted on Hozzászólás most!

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja.

Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:

Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt 20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen, kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár estén keresztül meghallgattam a sírását.

A harmadik gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon dolgoztam Páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát. A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám, úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak. Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2 hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk (köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak. Vele kezdettől alkalmaztam a Sírásmeghallgatás módszerét, az is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen, ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem, hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.

Aztán 9 hónaposan elkezdett harapni.

Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni, majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok. Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget, sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a helyzetet Szelíd határszabással. Vagyis hogy azt az elvárást támasztom, hogy szopizzon, és közben hallgassam meg az ezzel kapcsolatos félelmeit, hogy esetleg majd megint feljajdulok. Logikusnak tűnt, de a megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra harapni fog.

És folyton az érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép lassan el tudtam hinni, hogy

hiszen nem engem utasít el, hanem csak a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor sem, amikor szoptatok. 

Pihentettem a dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3 órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam. De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.

Nem sokkal később, talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam.

És akkor azt éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi volt.

Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem, hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében, hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam, játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot, ahogy lehetne, ahogy kellene.

És közben láttam, hogy annyira vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy szoptatom-e.

Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről. Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét! Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs, hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége lett.

Amikor ezt a sorokat írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek!

Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt, játszunk.

Ja, és a cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. 🙂