Kategória: Egyéb kategória

Posted on by — 1 hozzászólás

Sarazás vs kütyüzés

Mit gondoltok melyik gyerek boldogabb? A kérdés természetesen provokatív, és nem szoktam az lenni, de úgy látszik ehhez a témához még mindig nem tudok másképp állni, ezért is halogatom jó rég óta, hogy írjak róla. Nem is írtam volna róla, ha nem mondja a velünk nyaraló másik anyuka, amikor lefotóztam a sarazó fiamat, hogy kész az újabb posztod.

Szóval valamiért engem rettenetesen irritálnak ezek az összehasonlító fotók, hogy mobilozó gyerek vs. kiscsibét simogató gyerek. Gyerekkor anno és most. Persze benne van az is, hogy hiába vagyok 99,9% meggyőződve, hogy az az út, amin mi járunk nekünk jó (nagy szabadság a kütyühasználatban, és emellett minden másban igyekszünk megadni a szabad próbálkozás lehetőségét, illetve változatos élményekkel megismertetni őket, sokféle dolgot megmutatni nekik a világból). Mégis azért némileg kritikaként élem meg, mégis milyen szülő az, aki ekkora gyerek kezébe telefont ad, aki megengedi, hogy akár egész nap a gép előtt üljön.

De ami fontosabb, az az, hogy szerintem elvész a lényeg. Ha kicsapom egész nyáron sarazni és közben 2 szót nem váltok vele, attól jobb szülő leszek? Nyilván nem. A kütyü nem önmagában veszélyes, a sarazás lehetőségétől meg önmagában nem lesz senkinek felszabadult és boldog gyerekkora. Egy a lényeg, kapcsolódjunk, bízzunk benne, és magunkban. Ami persze leírva egyszerű, megcsinálni meg nagyon nehéz, de ebben segít, a Kapcsolódó Nevelés 5 csodálatos eszköze.

Ha szívesen megtanulnád ezt az 5 eszközt, szeretettel várlak 6 és 12 alkalmas csoportjaimba, nézd meg a programok között, mikor indul legközelebb. Ha éppen nem látsz ilyet a naptárban, írj nekem!

Posted on by — 3 hozzászólás

Békés ünnepek?

Jelentem a gyerekeim a nagykönyv szerint működnek! 😀

 
Tegnap a lányomnál megvolt az óriás kiborulás, amikor a családi karácsonyozásból haza kellett indulni. Részben volt aktuális oka is, mert az unokatesójával sajnos nagyon ritkán tud találkozni. De a hangszínből lehetett sejteni, hogy itt más is van. Ez itt bizony a felgyülemlett stressz kidolgozása. Szerencsére számítottam rá, és elég jól is voltam ahhoz, hogy az apukájával felváltva meg tudjuk hallgatni. Aztán amikor kezdett megnyugodni, egy pici viccelődéssel már el tudtunk indulni, aztán ahogy lenni szokott, az autóban már minden rendben volt. Otthon pedig játszottunk négyen az új játékokkal, végre, nagyon hiányzott már ez. A fiam még előző nap este borult ki azon, hogy valamin nagyon nem tudott megegyezni a húgával. Akkor is, amellett, hogy a végén már kezdtem elveszíteni a türelmemet, mert nagyon késő volt, és szerettem volna, ha kialusszák magukat, mert még mindig kicsit betegek, tudtam arra is gondolni, hogy azért milyen jól megfogalmazzák egymásnak az érzéseiket, sérelmeiket.

És hogy sikerült ilyen viszonylag nyugodtnak maradnom? Szerintem amiatt, hogy az utóbbi hetekben többször sírtam és dühöngtem azon, hogy mennyire nem úgy alakul idén az adventi időszak, ahogy szeretném, mindennel csúszunk, a gyerekek is megbetegedtek. Páros meghallgatásban, és a férjemnek is. Karácsony előtt 2 nappal egy óriáskiborulás után egészen lenyugodtam, és végül elkészült minden időben, amit fontosnak tartottam. A végső megnyugvás mondjuk akkor jött el, amikor készen lettem a pusheen párnákkal – ezeket mindenképpen szerettem volna elkészíteni, mert nagyon vágytak rá, de túl drágának találtam, megvenni nem akartam, és megígértem, hogy megvarrom. Viszont varrni nem igazán tudok, és izgultam, hogy sikerül-e. Végül nagyon örültek neki, és minden másnak, és ahhoz képest, hogy mennyire nem úgy sikerült most a készülődés, ahogy szerettem volna, maga a Karácsony végül mindennel együtt mégis szuper lett.

Posted on by — Hozzászólás most!

Osztozkodás ebédnél

Testvérek között gyakran nehézkes az osztozkodás, amit nekünk meg sokszor azért nehéz menedzselni, mert olyan nevetségesnek, feleslegesnek tűnik ekkora ügyet csinálni olyasmiből, amit egyszerűen meg lehetne oldani. A balhé viszont valójában nem a tárgyak miatt tör ki, az csak egy ürügy, inkább az az érzés húzódik meg mögötte, hogy már megint osztozkodni kell valamin – alapvetően azon a szűkös erőforráson, ami a szülők figyelme.

A megoldás tehát többnyire az érzések elfogadásában rejlik, és a bizalomban, hogy előbb-utóbb meg fogjuk oldani együtt a helyzetet. Több év Kapcsolódó Nevelés után már ilyen is elő tud fordulni:

Maradék volt ebédre: húsgolyó, töltött csirke, és barackleves. A fiam (8) húsgolyót választott, a lányom (6) levest, de amikor meglátta a bátyja tányérján a húsgolyót a szószokkal, közölte, hogy leves után ő is kér olyat. Csakhogy már kiadagoltam a fiamnak mind a 6 darabot, ami még maradt, ami így is elég kevéske volt. Megkérdeztem azért, hogy esetleg adna-e belőle a testvérének.

Nem akart adni, a lányom pedig ragaszkodott hozzá, hogy úgy lenne igazságos, ha elfeleznék. Én először csak annyit mondtam, hogy van még töltött csirke, ha éhesek maradtak, még ehetnek azt is. A fiam közölte, hogy azt nem szereti, semmilyen töltött dolgot nem szeret (ami egyébként nem igaz, úgyhogy ez világosan mutatta, hogy nem igazán akar adni az ételéből).

Egy darabig vártam, hogy mi lesz ebből, hogyan tudnak megegyezni, de eléggé bemerevedtek az álláspontok, úgyhogy gondoltam elmondom az én meglátásomat. Megmutattam a húst, hogy tudok belőle úgy vágni, hogy semmilyen töltelék nincs rajta, és mondtam nekik, hogy igazából azt tartanám igazságosnak, ha a fiam ehetné meg az összes húsgolyót, mivel eredetileg a lányom nem kért. Esetleg egyet adhatna belőle, ha gondolja.

„Legfeljebb kettőt!”- mondta a fiam. Na, erre a válaszra nem számítottam! Megkérdeztem a lányomat, hogy ez elfogadható lenne-e neki – igent mondott. Juhééé! Szépen megették a gombócokat, utána még egy kis töltött húst, majd mentek játszani!

És persze van az a helyzet, amikor még a segítségünkkel sem tudnak megegyezni, ilyenkor lehet szükség a szelíd határszabásra, és a sírásmeghallgatásra.

Ha kérdéseid vannak, szeretnél többet tudni erről a témáról, szeretettel várlak egyéni konzultációra.

Időpontfoglalás

Vagy nézd meg, hogy az aktuális programjaim között van-e előadás, vagy műhelymunka, aminek ez a téma a fókusza.

Programok
Posted on by — 2 hozzászólás

Búcsú a szoptatástól

Szoptatás: örök megosztó, érzékeny téma. Bízom benne, hogy ez az írás segít majd közelíteni az álláspontokat. Volt idő, amikor én sem értettem, hogy miért vesződik valaki inkább cumisüvegek fertőtlenítésével, amikor a szoptatás annyival egyszerűbb. Úgy tűnik, már soha többet nem fogok szoptatni, és ezzel azt hiszem tökéletesen megbékéltem, és akár azzal is, ha valaki kezdettől tudatosan a tápszerezést választja.

Nekem soha nem volt a szoptatás olyan nagy flash, de ez még nem volt elég indok arra, hogy ne nézzem le kicsit, vagy ne nézzek furán azokra, akik nem szoptatnak, vagy „idő előtt” elválasztják a gyereküket. Íme a sztorim, ami megváltoztatta a gondolkodásomat:

Az első gyerekemnél nagyjából annyit terveztem el előre, hogy 6 hónapos koráig szeretném szoptatni, aztán meglátjuk. 14 hónap lett belőle, fokozatos elválasztással, ami nem volt különösebben nehéz. Igazából sokszor úgy éreztem, hogy csak én kínálom. A másodiknál már nem emlékszem, hogy mi volt előre a fejemben, őt 20 hónaposan választottam el, egyszerűen már kényelmetlen, kellemetlen volt. Akkor már ismertem a Kapcsolódó Nevelést. Picit nehezebb volt, mert a lányom jobban ragaszkodott hozzá, de a Kapcsolódó Nevelés eszközei segítettek. Az éjszakát pl. átaludta, miután pár estén keresztül meghallgattam a sírását.

A harmadik gyereknél, őszintén szólva még csak tervben volt, de már azon dolgoztam Páros meghallgatásban, hogy ha esetleg lenne még egy gyerekünk, nem akarom szoptatni, nem akarom újra ezt a mizériát. A fájdalmat az elején, hogy minden csupa tej, átázik a ruhám, úgy kell öltözködnöm, hogy könnyen tudjak bármikor szoptatni stb. Amikor megszületett, az első hetek vele is nagyon fájtak. Erre számítottam, de arra nem, hogy 2 hét után nem múlik el. 2 hónapig küzdöttünk, szoptatási tanácsadó is járt nálunk (köszönet neki, hogy nem ítélkezett, támogatott, bárhogy is döntök). Akkor végre elmúltak a sebek és a fájdalom és élvezni kezdtem a szoptatást, jobban, mint a két nagynál korábban. Talán azért, mert akkor azért már kicsit úgy éreztem, hogy végül is ezt nem muszáj, dönthetek úgy, hogy nem szoptatok. És bármi rossz is történik a fiammal, a Kapcsolódó Nevelés eszközeivel át tudom segíteni rajta. Nagyjából 1 hónapos kora óta már kapott cumisüvegből először lefejt tejet, majd tápszert. Hogy tudjak egy kicsit pihenni, majd hogy tudjak dolgozni. Simán elfogadta, az apukájával pedig kezdettől nagyon szorosan voltak. Vele kezdettől alkalmaztam a Sírásmeghallgatás módszerét, az is felszabadulás volt, hogy van eszközöm, nem a cici az egyetlen, ami beválik (mint ahogy a lányomnál tűnt. A nagyfiamnál egyébként nem, nem próbálkoztam folyton szoptatni, mert úgysem használt, de akkor még elég tehetetlen és tanácstalan voltam sokszor, hogy de akkor mit kezdjek vele, ha sír). Nem emlékszem, hogy különösebben utáltam volna a szoptatást, vagy vártam volna a végét. Persze a két nagy mellett a szoptatást sokszor kihasználtam arra, hogy valami mást csináljak közben, de volt sokszor olyan is, hogy közben teljesen összekapcsolódtunk.

Aztán 9 hónaposan elkezdett harapni.

Talán figyelemfelkeltésből, nem tudom, és egyik alkalommal úgy ráharapott a cicimre, hogy hangosan feljajdultam, amitől ő nagyon megijedt. Onnantól 3 napig nem volt hajlandó szopizni. Borzalmas volt. Úgy éreztem, mintha engem utasítana el. Csak sírtam és sírtam, annyira kiborultam, hogy a férjemnek haza kellett jönnie. SOS felhívtam egyik oktatótársamat is tanácsért, meghallgatásért. Úgy nézett ki a dolog, hogy kínáltam a cicit, először olyan volt, mintha be akarná kapni, majd az utolsó pillanatban elkapta a fejét, és nagyon sírni kezdett. A cumisüveget elfogadta. Még szerencse, különben igazán kétségbe estem volna. (Szilárd ételt minimálisat evett, épp csak kóstolgatott.) Olyan is volt, hogy bevette a szájába, majd szép lassan rászorított, közben figyelte, mit reagálok. Igyekeztem nem kiabálni, de hát fájt, na. A végén mindig sírás lett a vége. Kettős érzésem volt, egyrészt olyan nagyon nem bántam volna, ha nem kell többet szoptatnom, csak ne így legyen vége, másrészt a 9 hónap még eléggé a lélektani határom alatt volt. Írtam szoptatási tanácsadónak, írtam kötődős csoportba, ahol azt a tanácsot kaptam, hogy ne adjak cumisüveget, sok testkontaktus, kínálgassam és majd visszaszokik. Emellé kaptam egy jó adag bűntudatkeltést, rögtön meg is bántam, hogy írtam oda, de nagyon kétségbeesett voltam. Kapcsolódós anyukatársaimmal pedig arra jutottunk, hogy kezelhetném ezt a helyzetet Szelíd határszabással. Vagyis hogy azt az elvárást támasztom, hogy szopizzon, és közben hallgassam meg az ezzel kapcsolatos félelmeit, hogy esetleg majd megint feljajdulok. Logikusnak tűnt, de a megvalósítás nagyon nem ment. Annyira sírt, mintha kínoznám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett legyőzni a félelmet, hogy újra harapni fog.

És folyton az érzés, hogy nem akar engem, nem akar kapcsolódni hozzám. Nekem is nehéz volt így kapcsolódni hozzá, de aztán próbáltam sokat játszani vele, figyelni rá. Sokat nevettünk akkor, és szép lassan el tudtam hinni, hogy

hiszen nem engem utasít el, hanem csak a cicit. Én nem a cici vagyok. Ugyanúgy nem a cici vagyok akkor sem, amikor szoptatok. 

Pihentettem a dolgot, talán 1-2 napig nem is kínáltam. Fejtem addig, napi 3 órát, de egyre kevesebb jött le, egyre több tápszert kapott mellé. 3 nap után elfogadta újra, egy barátnőm volt nálam meg akartam mutatni neki, hogy mit csinál Regő, amikor kínálom a cicit, van-e valami ötlete. És akkor elfogadta, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem voltam egyedül és lelazultabb voltam. De valahogy már nem olyan lelkesen szopizott, mintha készenlétben lett volna, hogy most mi lesz. Igazság szerint én is készenlétben voltam. De egy idő után úgy tűnt megoldódott a dolog.

Nem sokkal később, talán 2 hét múlva jött az újabb krízis. Beteg lettem, nehezemre esett szoptatni, csak reggel és este kapott. De nem úgy tűnt, hogy kevesellné. Közben persze a tejem ettől és a betegségtől tovább apadt. Aztán ő lett beteg, be volt dugulva az orra, és megint harapott. És megint sírt, nem fogadta el, én meg szinte pánikban voltam, hogy megint harap, kényszeredetten kínáltam.

És akkor azt éreztem, hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer. Akkor ennyi volt.

Persze sok-sok bűntudattal, és a mindig támogató férjemen is azt éreztem, hogy azért csak jó lenne még egy kicsit próbálkozni. Egyszerűen nem kínáltam többet, és figyeltem, hogy hiányzik-e neki, van-e valami változás a viselkedésében, hangulatában. Néha elbizonytalanodtam, hogy nem akar-e mégis szopizni. Akkor elképzeltem, hogy most mit tennék, ha semmiképp nem tudnék szoptatni, mondjuk levágták mindkét mellem. És akkor azt tettem. Figyeltem rá, ha rossz érzése volt, meghallgattam, játszottunk, nevettünk. Volt egy nagyon fontos meghallgatásom is akkor ezzel kapcsolatban. A párom azt javasolta, hogy merüljek el abban az érzésben, hogy nem fogok többet szoptatni, nem lesz több babám. Ezen tudtam sírni, és rájöttem, hogy amit igazán gyászolok, az az, hogy ő olyan gyorsan felnőtt. Hogy sokkal kevesebb pillanatot tudtam úgy megélni vele, mint annak idején az elsővel. És hogy ez mennyire igazságtalan, hogy ilyen sokat vagyunk egyedül és nem tudjuk úgy élvezni ezt az időszakot, ahogy lehetne, ahogy kellene.

És közben láttam, hogy annyira vidám, és kiegyensúlyozott, tényleg annyira nem az számít, hogy szoptatom-e.

Volt dolgom a bűntudatommal, és azokkal a külső hangokkal is, akik szerint minimum 2 évig kell szoptatni, lehetőleg minden nyikkra és a gyerek dönti el, hogy mikor van vége. Nekik elmondtam ott a meghallgatásban, hogy mit gondolok erről. Elképzeltem, hogy egy tüntetésen ilyen transzparenseket tartok fel: Le a szoptatással! Állítsák vissza a tápszer becsületét! Ezen nagyon nevettem. Azt hiszem ez a meghallgatás volt a kulcs, hogy teljesen békében legyek azzal, hogy ennek a korszaknak vége lett.

Amikor ezt a sorokat írom, Regő majdnem 1 éves, kiegyensúlyozott, örökmozgó, örök felfedező, kitartó, barátkozó kisfiú. Mindenkinek mosolyt csal az arcára. Talán később lesz ebből „baj”, nem tudom, de most annyira világosan látom, hogy nem ez számít. Anyukák, tényleg nem számít, hogy szoptattok, vagy cumisüvegeztek!

Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért történt ez így, biztosan lehetett volna mit tenni, hogy tovább szopizzon. De tényleg hiszem, hogy nem számít. A lényeg a kapcsolódás, hogy ráhangolódjunk a babánkra, átsegítsük a nehézségeken, nevessünk együtt, játszunk.

Ja, és a cumisüveg-mosás. Hát elég macera az tény. De mondjuk pelenkázni se szeretek annyira, mégis meg kell csinálni, ez van. 🙂

Posted on by — 1 hozzászólás

Hogyan szedjünk ki egy tüskét?

Lányomnak egy tüske ment a tenyerébe. A szokásosnál is nyűgösebb volt este, (ami amúgy sem ritka ovinapon) és valahogy kiderült, hogy egy tüske van a kezében, ami még valamikor délelőtt az udvaron ment bele, de nem mert, nem akart szólni az óvónéniknek, és itthon nekünk se. Sírt, meg sem akarta mutatni. Megígértük, hogy nem nyúlunk hozzá, csak szeretnénk látni. Nagy nehezen beleegyezett. Nem tűnt vészesnek, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak akkor vesszük ki, ha készen áll. Így ment ez napokig, időnként rákérdeztem, hogy kivehetjük-e a tüskét, mire ő azt válaszolta, hogy még nem. Persze elmondtam, hogy nagyon óvatos leszek, legfeljebb egy picikét fog fájni, de ez egyelőre nem nyugtatta meg. Szerencsére nem gyulladt be, nem fájt neki, de azért valószínűleg kellemetlen volt.

Egyik nap nálunk volt egy barátnőm, egy háromgyerekes anyuka, akinek nagyon jó érzéke van a vicces, játékos megoldásokhoz, és ezt mondta neki: De jó, van egy tüskéd! Majd ha nagymama leszel, mesélheted az unokáknak, hogy képzeljétek kisunokáim, amikor annyi idős voltam, mint most ti, belement egy tüske a kezembe. Nézzétek, még mindig itt van! Ezen persze nevetett 🙂 Ez biztosan oldott a dologgal kapcsolatos félelméből, de még mindig maximum megnézni engedte a tüskét. Pár nappal később a szokásos kérdésemre azt mondta, hogy este kivehetjük. Úgy alakult, hogy pont aznap a bátyjának meg a lábába fúródott egy tüske, ami akadályozta a járásban, fájt is, ő szerette volna, hogy kivegyük.


Rákészültünk a „műtétre”, lefertőtlenítettem egy csipeszt és egy tűt. A lányom bátran vállalkozott elsőnek, de amikor meglátta a tűt, sírni kezdett. Mondtam, hogy ez azért kell, mert elég vékony, hogy ki tudjam tolni a tüskét, nem fogom megszúrni vele. De csak sírt tovább .Apukája az ölébe vette, próbálta megnyugtatni. Mondta neki, hogy ha ügyesen végigcsinálja, kap egy jégkrémet. Nem vagyok híve ennek a megoldásnak, meg nem is igazán működött, úgyhogy mondtam, hogy mindenképpen kap majd jégkrémet, akkor is, ha végül nem engedi kiszedni a tüskét. Az apukája is megerősítette, hogy persze, mindenképp kap jégkrémet. (Most jut eszembe, hogy végül a jégkrém teljesen feledésbe merült :)). Szóval a fiam jött mégis elsőként, egy picit ő is aggódott, de gond nélkül kiszedtem a tüskéjét, a legrosszabb rész állítása szerint az volt, amikor a végén lefújtam a fertőtlenítővel. A lányom még mindig sírt, de szeretett volna már ő is túlesni rajta. Mondtam, hogy ha fáj, szóljon, megállunk. Ült az apukája ölében sírva. Kérdeztem, ne csináljuk inkább? De. Végig sírt, de nem akarta, hogy megálljunk. Kijött az ő tüskéje is, lefújtuk, vidámság volt. Aztán az apukájukkal elmentek levest főzni (ez még a fiam ötlete volt délután). Vacsorára büszkén ették a „saját készítésű” levest.

Sokszor ha valami ilyesmi történik a gyerekünkkel, próbáljuk a lehető leggyorsabban megoldani, orvosolni. Pedig ennél súlyosabb esetben is még sokszor van időnk arra, hogy a gyerek által diktált tempóban haladjuk és közben teret adjunk az érzéseknek. Olyan történetet is olvastam, hogy egy kisfiúnak össze kellett varrni a fején a sérülést, de orvossal konzultálva még órákat lehetett várni, mire a kisfiú beleegyezett. A fiam 3 évesen kórházban volt Krupp miatt, naponta többször valamilyen gyógyszert kellett belélegeznie, ami így felnőttként, kívülről nem tűnt különösebben kellemetlennek. Mégis, majd 5 év távlatából nemrég felemlegette, hogy az milyen rossz volt, és miért nem vártuk meg, hogy felkészüljön. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy mennyire érzi magát egy gyerek kiszolgáltatottnak egy ilyen helyzetben. Persze van, amikor azt kell mondjuk, ezt most kivesszük, ezt be kell venni, de annyi időnk a legtöbb esetben van, hogy egy picit sírhasson rajta és még utólag is tudunk mit tenni a történtek feldolgozásában.

Posted on by — Hozzászólás most!

Mire van szüksége a babáknak?

Ha Lőrinc lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák számára természetes a 3-4 óránkénti etetési rend, hiszen maguktól is erre állnak be. És hogy a babakocsi felesleges találmány, legfeljebb az akaratukat megtörve lehet a babákat beleszoktatni. Ha Villő lenne az egyetlen gyerekem, lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádják magukban nézegetni a fejük fölötti bigyókat, nem kell őket ebben megzavarni és még a vécére is magunkkal vinni őket. És hogy kiságyra 1 éves korig semmi szükség, addig úgyis csak az anyukájuk mellett, vagy rájuk kötözve tudnak nyugodtan aludni. Ha Regő lenne az egyetlen gyerekem, akkor lehet, hogy azt gondolnám, hogy a babák imádnak babakocsiból nézelődni, nem kell őket magunkra kötözve hurcibálni, így nem tudnak rendesen mozogni és nem is látnak rendesen. És hogy a pépes ételekkel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni, és a darabos étellel is hónapokig csak ismerkednek.

De mivel 3 gyerekem van, tudom, hogy a babák igényei változatosak lehetnek. 3 gyerek még mindig borzasztó kicsi minta ahhoz, hogy általánosságokat fogalmazzak meg, de néhány egyetemes igényt azért megkockáztatok feltételezni: a babáknak (gyerekeknek) olyan szülőkre van szükségük, akik rendszeres segítséget és támogatást kapnak a szülőséghez. Nem, nem a jótanácsokra és a kritikákra gondolok, hanem arra, hogy megbíznak bennük, hogy a gyereküknek a legjobbat akarják, és ezért nem érzik, hogy folyton magyarázkodni kell a döntéseikért, és ezért eléggé magabiztosak ahhoz, hogy tudják, ha hibáznak is, képesek fejlődni és jó úton járnak. A többi már jön szinte magától.

Posted on by — 1 hozzászólás

Baba sírásának meghallgatása vol2.

mother holding crying baby

Túl vagyunk az esti vígasztalhatatlan sírások korszakán. Akkor már megtapasztaltam, hogy a meghallgatás, ha sikerül, tényleg segít, utána a baba kisimult, vagy alszik egy jót. Sok-sok békés nap következett, aztán egy ideje újra vannak ezek a sírások, amikor semmi de semmi nem segít és gyanús, hogy itt bizony meghallgatás kell. Már nem este, inkább délelőtt, vagy kora délután. Szopizik, majd egyszercsak kezdődik az éktelen ordítás. Olyan hangos, hogy szinte már fáj. Először persze arra gondolok, hogy vajon elfogyott a tej? Vagy éppen túlságosan jön még? Nem, egyik sem. Megpróbálom visszatenni, de pár másodperc után ugyanaz az ordítás. Gondolkodom, hogy mégis mi baja lehet, az első alkalmak egyikén komolyan felmerült, hogy talán orvoshoz kéne vinni, mintha fájna valamije. De nem, mert viszonylag rövid idő alatt megnyugodott, és semmi jele nem volt, hogy bármi baja lenne. Szóval marad a meghallgatás. Fogom az ölemben, és arra gondolok, hogy most valami nagyon nehéz neked. Keresem a tekintetét, ami nem könnyű egy ordító babánál, de ha sikerül, akkor látom, hogy igen, most ez kell. Van, hogy nálam is eltörik a mécses. Aztán picit megnyugszik, keresi a cicit, odaadom, és szinte azonnal elalszik, jó sokat, 3 órákat alszik egy ilyen meghallgatás után. Amúgy annyira nem jellemző ez, gyakoriak a félórás minialvások. Nem tudom, mi a feldolgoznivalója ilyenkor. Talán egyszerűen csak tágul a világ, egyre több az információ. Vagy a szopizással kapcsolatos, amikor nekem még nagyon fájt, és talán korábban elvettem tőle a cicit, mint ahogy ő szerette volna. Jó lenne tudni, de ez igazából mindegy is, a meghallgatás hatékonyságát nem befolyásolja. Amit még kipróbálok: szopizás közben csak rá figyelek. Csábító ilyenkor olvasgatni, leveleket intézni, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem csinálom, csak rá koncentrálok. Ő nem, nézelődik, vagy becsukja a szemét (ez mindig is így volt), de én akkor is. (Kivéve ha látom a középsőn, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy kimarad valamiből, akkor neki is igyekszem osztani a figyelmemből.)

Posted on by — Hozzászólás most!

Kánikulában játékosan

Fagyizás 3 gyerekkel 40 fokban (3 hó, 5 év, 7 év), nem a kedvenc programom. A fagyi csöpög, a gyerekek ragadnak, ha jön egy darázs, a középső pánikba esik, a kicsi meg nem alszik, pedig direkt akkor indulunk, amikor már álmos, hogy pont elaludjon, mire odaérünk, de nem, nem alszik el, viszont nyűgös. Ráadásként utálom, amikor mások látják, hogy hülyén viselkedem a gyerekeimmel.

Ezt a helyzetet már csak valami jó játék tudja oldani, ami spontán jött. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. A nagy megkérdezte, hogy kiírom-e a fészbúkra. Persze, kiírom, mondtam kaján vigyorral. Vagy mi lenne, ha a híradóban mondanák be, vetette fel a nagy. Na erre elkezdtem mondani híradós stílusban, hogy éppen mi történik. Persze nevettek. A slusszpoént a nagy tette rá Szellő István stílusában: Kérem ne vigyék a gyerekeiket fagyizni. 😃 Így aztán a fagyizás mégis egy jó program lett, és nem veszekedésbe torkollt. Ki tudtam adni magamból, hogy mi az ami bosszant, de játékosan, oldva a feszültséget.

Ha Te is szeretnél játékosabb lenni, nézd meg a programjaim között, indul-e most ilyen témájú, vagy vedd meg a Hogyan legyek játékosabb szülő c. digitális kiadványomat.

Posted on by — 1 hozzászólás

Amikor a baba vigasztalhatatlanul sír

a person carrying a crying baby

Ígértem, hogy majd beszámolok, hogy megy, és most már van némi tapasztalatom ezügyben. Hát először is nagyon kemény! Valahogy úgy emlékeztem, hogy egy kisbaba sírása nem olyan hangos és idegesítő, mint mondjuk egy hisztiző 2 évesé. Tévedtem… Beköszöntött nemrég az a bizonyos „hasfájós” korszak, a délutáni-esti vigasztalhatatlan sírással. Aminek nagy valószínűséggel a hasfájáshoz valójában semmi köze. És jelentem a sírás meghallgatása tényleg beválik! Már ha sikerül, mert azért ez nem olyan egyszerű…

Már 7 évvel ezelőtt a legnagyobbnál is sejtettem, hogy amikor végre abbahagyta a sírást, az nem azért volt, mert végre eltaláltam, hogy mi a baja. Mert próbáltam én ugyanazt 10 perccel azelőtt is, de akkor még nem segített. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj aktívan tenni valamit – azt hiszem ezzel sokan így vagyunk – sétálgattam vele, ringattam különböző pózokban, tempóban és ritmussal, tornáztattam, hátha a hasa fáj, énekeltem, próbáltam valami érdekes dologgal elterelni a figyelmét. A szoptatás vele nem játszott, nagyon hamar kiderült, hogy a cici neki szimplán kajaforrás, ha nem éhes, teljesen felesleges próbálkoznom vele.

Aztán a középsővel már sokkal gyakrabban próbálkoztam a szoptatással, mert vele az sokkal többször bevált. De nála is megvolt az esti vigasztalhatatlan sírás, és nagyon nehezen aludt el. Akkor már volt olyan, hogy egyszerűen képtelen voltam tovább sétálgatni, vagy bármit tenni, hátha végre megnyugszik, egyszerűen csak feküdtem mellette. És egyszercsak azt vettem észre, hogy mindketten elaludtunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez hogy lehet. Most már az új elméleti tudással felvértezve próbáltam másképp állni a dologhoz. De a sírást most is borzasztó nehéz hallgatni, és most is bennem van, hogy valamitől nyugodjon meg végre. És most is sétálgatok, de már nem olyan intenzíven és kényszeresen, és időnként bepróbálkozom a szopival is, de pár percnél tovább nem segít a helyzeten, úgyhogy egyre kevésbé.

Tegnap viszont leginkább csak magamhoz öleltem és hallgattam, időnként tettem vele pár hosszt a folyosón, de alapvetően csak ültem. És a sírás lefutása pontosan olyan volt, mint máskor. Először ordít, mint akit nyúznak, aztán egyszercsak bebóbiskol pár pillanatra, majd újra kezdi. Majd kb. fél óra, 1 óra után vagy megint elalszik és most már nyugodtan és mélyen alszik több órát, vagy pedig mintha mi sem történt volna, vidáman nézelődik. Szóval a kulcs nagyon úgy tűnik az, hogy egyszerűen csak legyünk vele és hallgassuk meg a sírását, teljesen mindegy, hogy közben sétálgatunk-e, énekelünk, vagy megszoptatjuk. Szóval nehéznek marha nehéz, de annyival mégis könnyebb, hogy már nem érzem azt, hogy valamit elmulasztok, hogy nem tudom mi a baja és nem tudok segíteni. És amikor kiakadok (gyakran), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül ordítok bele egy párnába, nem érzem ettől magam idiótának.

Posted on by — Hozzászólás most!

Meghalt a cicánk

selective focus photography of bombay cat

Nagyjából egy hónapja a cicánkat elütötte egy autó. A fiam különösen kötődött hozzá, leginkább emiatt viselt meg minket az apukájával a dolog, hogy hogyan fogjuk ezt vele közölni. Ő azt javasolta, hogy ne mondjuk meg, mondjuk azt, hogy elkóborolt. Én ezt nem akartam, hazudni sem akartam, másrészt a bizonytalanság sem könnyebben elviselhető, hogy vajon visszajön-e még, mikor jön vissza. De abban a pillanatban én sem éreztem erőt arra, hogy elmondjam.

Elolvastam egy pár cikket, ami megerősített abban, amit gondoltam, illetve voltak benne ötletek is, hogyan mondjuk el. Rossz éjszakánk volt, mindketten csak forgolódtunk. Én sokat gondolkodtam, jól jött volna egy meghallgatás, de az időpont nem igazán volt alkalmas erre. Arra jutottam, hogy ez a halál azért különösen nehéz nekem, mert kiszámíthatatlan volt. Amikor a hörcsögeink pusztultak el, az úgymond benne volt a pakliban, tudtuk, hogy csak 1-2 évig élnek. De a cica halálára se felkészülni, se ellene tenni nem tudtunk.

Másnap éppen Mikulás napjára esett, ez újabb nehézség volt, hogy pont ezen a napon mondjam el, amikor örülnek a meglepetésnek. De annyira nyomasztott a dolog, hogy nem akartam, nem tudtam tovább húzni. Felhívtam férjemet, aki korán elment dolgozni, hogy én ezt most elmondom, nem tudom megvárni, amíg hazaér. És akkor odamentem a fiamhoz, aki éppen reggelizett, sírtam, nem bírtam visszatartani (az egyik cikkben olvastam, hogy ne terheljük a saját szomorúságunkat a gyerekre, de nem ment, és nem is vagyok biztos, hogy ez szükséges). Mondtam, hogy van egy nagyon rossz hírem: Kormit elütötte egy autó. Sírva fakadt, egymást átölelve sírtunk. Aztán kérdezgetni kezdett, hogy hogy történt, mi lesz most vele. Annyit csaltam, hogy azt mondtam, apa reggel vette észre, amikor ment dolgozni és most mondta el a telefonba. Mondtam, hogy kell szólni valakinek, aki elviszi. Ő kérte, hogy temessük el. Javasoltam, hogy talán temessük el egy játékát, de nem, ő szeretné, hogy a teste itt legyen elásva a kertbe, szeretné tudni, hogy itt van. (Így is lett.)

Végig a nyelvemen volt, hogy lesz másik cicánk, tudatosan kellett visszaszorítanom. És azóta is, amikor eszébe jut, és szomorkodik, még mindig figyelnem kell, hogy nehogy ezt mondjam. Valószínűleg engem sokat vígasztaltak ezekkel a szavakkal, teljesen jószándékúan, de most azt gondolom, hogy nem segítene. Aztán azt is mondta, hogy a tesójának ne mondjuk el (ő még aludt akkor), de mondtam, hogy muszáj, hogy ő is tudja. (Őt nem viselte meg annyira, de ez egy másik történet.)

Az apukája felvetette párszor azóta, hogy legyen-e másik cica, de nem szeretne, nehogy megint ez történjen. Kell még neki idő a feldolgozásra, de azt hiszem jól halad. Sokat játszanak a húgával kisállatosat, meg a halállal. Most egy kisegeret szeretnének. Nehéz téma ez a halál, de tudunk segíteni a gyereknek, ha magunkban is dolgozunk vele, ha lehet sírni, ha lehet kérdezni és hagyunk időt, ilyen esetben arra is, hogy be tudjon fogadni a szívébe egy újabb kisállatot.

Ha Téged is foglalkoztat egy nehéz téma kapcsán (halál, válás, betegség, háború), hogy hogyan lehet jól elmondani, jól beszélgetni róla a gyerekekkel, nézd meg a programjaim között, hogy van-e most ezzel kapcsolatos műhelymunka, vagy, kereshetsz egyéni konzultáció céljából.