Posted on 38 hozzászólás

Mikor fog végre aludni?

A Kapcsolódó Nevelés magyarországi történetének a hajnalán, amikor Egry Zsuzsi elkezdte maga köré gyűjteni az önkénteseket, volt a csapatunkban egy anyuka, aki a társaival együtt megpróbált létrehozni egy működő kisközösséget. Egy olyasmit, amiről mindig beszélünk, hogy az lenne az ember számára normális, a szülőség így lenne élhető, élvezhető. Egyszer meglátogattuk, és felfigyeltem arra, hogy ő hogyan viszonyul a gyereke alvásához, altatásához. Jöttünk-mentünk, közben a gyerekek is természetes módon ott voltak körülöttünk. Amikor a kisebbik gyereke elfáradt – 1,5-2 év körül lehetett, felvette a hátára, és csináltuk tovább a dolgunkat. Ő volt, hogy egyszer csak eközben elaludt. Aztán felébredt. Aztán később megint elaludt. Az anyukája nem sétálgatott vele, nem rázogatta, nem énekelt, egyszerűen élte tovább a felnőtt életét, velünk. Akkor arra gondoltam, hogy ennek valahogy így kéne lennie, és biztos voltak idők, és helyek, amikor ez volt a természetes, talán még most is vannak.

De ahogy mi most élünk, az nagyon más. Amikor én a lakótelepi lakás folyosóján járkáltam fel-alá a gyerekkel a hátamon, hogy aludjon el végre, közben ebédelve, hogy az értékes alvásidőt ne kelljen evésre se használnom, az nagyon más volt. Amikor a harmadik gyerekem születése után 1 nappal sétálgattam vele a kivilágított kórházi folyosón, hogy aludjon el végre, és arra gondoltam, hogy hogy lehet, hogy ebben a helyzetben totálisan egyedül vagyok, az nagyon más volt.

Sajnos ezt a fent leírt ideális állapotot jelen életkörülményeink között nem tudjuk létrehozni. Az altatás egy program lett, amiről gyereknevelési könyvek százai íródtak már, hogyan kell csinálni. A csodamódszer nyilván egyikben sincs benne, hiszen akkor a többit nem lehetne eladni, és felesleges lenne több ilyen könyvet írni.

Ennek a helyzetnek ideális megoldása egyszerűen nincsen. De van segítség, vannak eszközök, amivel tudunk segíteni a gyerekünknek, hogy könnyebben elaludjon, és magunknak is, hogy ne feszüljünk rá annyira erre a témára. Az, hogy éppen mi a legjobb megoldás, az helyzetről helyzetre, családról családra más lehet – az elmúlt 14 évben nálunk is számtalan variáció volt az alvásra, altatásra. Ha szeretnél az altatáshoz tippeket, támogatást, nézd meg, hogy van-e most a programok között olyan, ami erről szól, vagy foglalj időpontot egyéni konzultációra.

Posted on 2 hozzászólás

Első nap az iskolában…

A tanév első napján sikerült megtartanom egy hegyibeszédet, amire már régen volt példa…

Nem a gyerekek tanévkezdése miatt, szerencsére az már jó ideje nem para. Hanem magam miatt. A nyári szünet után tegnap volt az első táncórám. A gyerekekkel együtt járunk, és a kicsi (7 éves) az utolsó pillanatban kitalálta, hogy hozná a rollerét, ami eléggé pókhálós volt. Mondtam, hogy majd legközelebb, mert ezt most már nincs idő letakarítani. Lett volna amúgy, azon az 1 percen nem múlt volna semmi. De már nagyon el akartam indulni, odaérni, túlesni az első pillanatokon, amit ezerféleképpen elképzeltem.

Sírva ült be az autóba, én meg betettem a rollert a csomagtartóba, hogy majd letakarítjuk ott, de az most már így nem volt jó, sírt tovább. És akkor belekezdtem: miért most jutott eszedbe, ezerszer szóltam, hogy mikor indulunk, ezer éve járunk, pontosan tudtad, hogy mi fog történni, bla bla bla. Ő meg csak sírt, majd elaludt. Ilyenkor gondoljuk gyakran, hogy ja, ezért volt ilyen rugalmatlan, mert fáradt volt. De nem, amikor megérkeztünk, és felébredt, folytatta a sírást. Addigra már lenyugodva bocsánatot kértem tőle, és letörölgettük a rollert. Szerencsére ezzel helyre is állt a lelki békéje.

Azon gondolkodtam, hogy ha nekem, mint sokat tapasztalt (bár valószínűleg neurodivergens) felnőttnek ekkora para visszatérni egy olyan közösségbe, ahol nem érzem 100% komfortosan magam, akkor milyen lehet ez egy kicsi gyereknek. Nekik még sokkal korlátozottabbak a megküzdő mechanizmusaik, és ha nincs ott egy támogató felnőtt – ami legtöbbször nincs, mert mi nem tudunk a végtelenségig maradni, ott meg 30 gyerekre jut max. 1, akkor cipeli magával egész nap a feszültséget, és aztán haza is viszi. Otthon nyűgös hisztis, nehézkes az esti rutin, aztán másnap kezdődik az egész elölről. Mi meg nagyon hamar belefáradunk az állandó harcba, hogy gyerünk már, haladjunk már, mi bajod van már megint.

A gyerekeknek 2 fő okból nem mennek a rutinfeladatok:

  • még nem érti, hogy ez miért fontos, nem képes még egyedül végigcsinálni
  • érzelmi akadálya van

Nekünk meg azért nehéz ebben segíteni, mert feszültek vagyunk valami miatt, sokszor az időnyomás az oka, de lehet más is, mint az én fenti példámban.

Ha szeretnél erről többet tudni, nézd meg, hogy tartok-e mostanában a témával kapcsolatos programot. Ha nyögvenyelős a napi rutin, ha minden nehézkes, akkor érdemes 6, vagy 12 alkalmas szülőcsoportba (tanfolyam) jönnöd, mert ott megtanuljuk a Kapcsolódó Nevelés mind az 5 eszközét, amik rendszerben alkalmazva sokat könnyítenek a mindennapokon.

Posted on Hozzászólás most!

Miért félünk pénzt költeni számítógépes játékokra?

boy in yellow t shirt wearing vr headset

A lányom kérdezte, hogy veszek-e neki Robux-ot (fizetőeszköz a Roblox online játékon belül), csak 200 forint, majd megadja. Mondtam, hogy persze, de nem kell megadni. Biztos elég lesz ennyi, lehet egyáltalán ilyen kis összegért vásárolni? – kérdeztem. Igen, csak ennyi kell, kinézett egy sapkát, ami illene a karakteréhez. Eszembe jutott egy poszt a kütyüzésről, amit nemrég olvastam: rengeteg félelem övezi a szülők részéről a digitális világot, és gyakran indokolatlanul ellenállnak annak, hogy a gyereknek megvegyenek egy játékot, vagy az ingyenes játékon belül költsenek pénzt. Én is ezt gondolom. Eszembe jutott egy másik poszt is nagyon régről, amiben egy anyuka leírta, hogy eleinte nem örült annak, hogy a kb. 2 éves gyereke sebtapasszal játszik, elpazarolja az egész dobozt. Aztán rájött, hogy miért lenne pazarlás, ha ez most a gyereke számára egy érdekes játék, érdekes felfedeznivaló? Mitől lenne jobb, ha venne ugyanennyi, vagy inkább még több pénzért egy matricás albumot? Hozzáteszem, hogy bizonyos szempontból a matricás albumot is tekinthetjük pazarlásnak.

Egy kicsit hasonlónak érzem a szituációt. Van, amire szívesen költünk, mert azt gondoljuk, a gyerek épülését szolgálja. Jó drága ez a legókészlet, vagy ez a kézműves fajáték, de hát megéri, mert nagyon fontos készséget fejleszt. Az online játékokban sokszor nehezen látjuk meg ezt, pedig rengeteg kutatás született már nemcsak az árnyoldalakról, hanem a fejlesztő hatásokról is. És az sem elhanyagolható szempont, ha a gyerek szereti. 😉

Természetesen szükség van a határszabásra a kütyüzés területén is. Hogyan tudjuk ezt úgy megtenni, hogy ne menjen a kapcsolatunk rovására, ne legyen belőle állandó feszültség, folyamatos egyezkedés, veszekedés? A Kapcsolódó Nevelés Határszabás nevű eszköze alkalmas erre, megtámogatva a többi eszközzel, elsősorban a Páros meghallgatással. Szeretettel várlak programjaimon, nézd meg, van-e most a témával kapcsolatos esemény, vagy gyere 6 alkalmas tanfolyamra.

Posted on 1 hozzászólás

Miért őrülnek meg a gyerekek, amikor telefonálunk?

Nyugis, napsütéses délután, a gyerekek éppen elkezdtek együtt építeni egy vonatpályát, szépen teljes együttműködésben építenek. Úgy döntünk, hogy kicsit leülünk a kanapéra melléjük, talán egy könyvet is kinyitunk. Ránkfér egy kis pihenés, majd mindjárt folytatjuk a házimunkát. Megcsörren a telefonunk, felvesszük, a gyerekek pedig szinte azonnal veszekedni kezdenek. Ismerős? Miért történik ez?

Én ezt már többször megéltem a másik oldalról is. Amikor a férjem hosszan telefonál, egészen elveszettnek tudom érezni magam. Valamelyik este feszülten értem haza, el akartam neki mesélni, mi bánt. Ő éppen telefonált, és még nagyon sokáig nem tette le. Régebben, amikor kicsik voltak a gyerekek, még azt is megcsináltam, hogy mutogattam neki, hogy tegye már le. Most már kibírom a feszültséget, de nehéz.

Ilyesmit élnek át a gyerekek is. Hirtelen nem vagy elérhető. Ott vagy, de mégsem. Amíg egy könyvet olvasol, vagy teregetsz, igazából elérhető vagy. Ha valami gondja van, azonnal abba tudod hagyni az olvasást, teregetést. Lehet nem annyira szívesen, de mégis félbeszakítjuk a teendőnket, és odafordulunk a gyerekhez. De amikor telefonálunk, akkor többnyire nem. Utáljuk, ha a gyerek félbeszakít, és ő ezt abban a pillanatban megérzi, amikor felvettük a telefont. És elkezdi felhívni magára a figyelmet. Nem tudatosan persze, nem direkt akarja széttrollkodni a beszélgetésünket. Csak elkezdi kényelmetlenül, nem biztonságban érezni magát, és ez különféle dolgokban nyilvánulhat meg: összeveszik a testvérével, nyúzni kezd valamivel, belénk csimpaszkodik, vagy feltétlen most akar mesélni, mutatni valamit.

Nekem a telefonálás a prototípusa annak a helyzetnek: fizikailag itt vagy, de mégsem kapcsolódsz hozzám, amikor szükségem lenne rád. Ez talán még rosszabb is, mint amikor a másik egyáltalán nincs is ott.

Ennek a jelenségnek a felismerése és megértése nekem a Kapcsolódó Nevelés megismerésével jött. És még sok más. Ha velem tartanál egy sok-sok felismeréssel járó felfedezőúton, szeretettel várlak 6 és 12 alkalmas csoportjaimba, és egyéb programjaimon.

Posted on Hozzászólás most!

Gyakorlat teszi a mestert!

Sütöttem magamnak kalácsot. Még sosem csináltam ilyen formájút. Szerintetek milyen sorrendben készül?

Az elsőnél még pontról pontra követtem a videót, és rájöttem, hogy túl vékonyra sodortam a csíkokat. A másodiknál eltaláltam a vastagságot, és rájöttem, hogy milyen logika szerint kell hajtogatni, így a harmadikhoz már nem kellett a videó. A negyedikre meg már elfogyott a türelmem. Szóval a harmadik lett a legszebb.

Valahogy így van a gyerekneveléssel is. Gyakorlat teszi a mestert, mert az nem igaz, hogy zsigerből jön, illetve ami zsigerből jön, azt sokszor inkább nem szeretnénk. És amikor már értjük egy-egy eszköz logikáját, már nem kell minden egyes helyzetnek utánanézni, utánakérdezni, már magától megy. Aztán olyan is van, hogy elfáradunk, és éppen nem megy annyira.

A gyakorlás mindenesetre nagyon fontos, így fog áthuzalozódni az agyunk, és idővel így fognak rutinná válni azok az eszközök, amiknek a segítségével minden egy kicsit könnyebb, és tulajdonképpen jobb, és magabiztosabb szülőnek fogjuk érezni magunkat.

Ha már próbálgatod a Kapcsolódó Nevelés eszközeit, de valahogy még nem áll össze a rendszer, vagy szívesen ugrasz fejest egy újszerű szemlélet elsajátításába, szeretettel várlak 6 és 12 alkalmas szülőcsoportjaimba, aminek fontos eleme a gyakorlás. Nézd meg a programok között, hogy indul-e most ilyen csoport.

Posted on Hozzászólás most!

Hogyan „veszem rá” a gyerekeket, hogy rakjanak rendet?

Gyakran felmerülő kérdés, hogy mit tegyünk, ha már kapcsolódtunk, játszottunk, a gyerek mégsem hajlandó elpakolni?

Erre a válaszom nagyon összetett, valaki más már megírta egy szuper cikkben, elég hosszú, de nagyon érdemes elolvasni. Azt hiszem már egész jól alkalmazom a leírtakat, pár napja ugyanis ez történt: társasoztunk este egy olyan játékkal, aminek rengeteg apró alkatrésze van. Amikor vége volt a játéknak, és következett volna a közös elpakolás (ebből amúgy többnyire nincsen már gond a nagyobb gyerekeimmel, de a kicsi azért még sokszor kihúzza magát). Mivel elég késő volt, mondtam, hogy hagyják csak, majd én elpakolok, menjenek vacsorázni. Így is lett. És amikor a vacsora végén a kicsi jött vissza a szobába, és látta, hogy pakolom el a játékot, megkérdezte, hogy segítsen-e. Én meg mondtam, hogy ha szeretne, akkor igen. És együtt fejeztük be.

Eszembe jut egy másik történet: járunk táncra, és amíg várakozunk az órák között, társasozni szoktunk. 4-5 darabot is szoktunk vinni, hogy legyen miből választani. És sokszor én hozom a szatyrot. Annyira nem nehéz amúgy, de a lányom sokszor nem szívesen hozza. Valamelyik nap, amikor láttam rajta, hogy megint nincs kedve hozni, elvettem tőle, és viccesen ezt mondtam: „Bezzeg játszani tudtál vele, de hozni azt már nem!”. Tök oké nekem amúgy, hogy én hozom, hiába vagyok én is fáradt, meg van elég cuccom, én vagyok a felnőtt, nagyobb és erősebb vagyok. Ez nem az ő kizárólagos dolga, attól mert alapvetően miatta játszunk (ez nem teljesen igaz amúgy, én is szeretek velük játszani, de van, hogy inkább olvasnék mondjuk), és én nem vagyok a „csicskája”, ha én viszem, hanem most éppen nekem van hozzá több energiám.

Vagy amikor a kicsi a földre dobja a kabátját, amikor hazaérünk, nem hívom vissza, és nem vetetem fel vele. Felesleges körnek érzem, fogom, felteszem a fogasra, ennyi. Legfeljebb szólok neki, hogy megint a földön van a kabátja, többnyire viccelődve. Bízom benne, hogy ő is megtanulja majd, mint ahogy a tesói is felakasztják a kabátjukat. A legnagyobb már ki is mossa a ruháját, ha nincs tiszta, és valamiért kiemelten fontos neki, hogy másnapra legyen.

Ha Te is új alapokra szeretnéd helyezni a kapcsolatodat a gyerekeiddel, hogy végül a mindennapok sokkal gördülékenyebbek legyenek, szeretettel várlak a 6 alkalmas szülőcsoportjaimba!

Posted on Hozzászólás most!

Jól válaszd meg a „harcaidat”!

Heti kétszer jó pár órát eltöltünk a kicsivel egy színházban, ami inkább művelődési ház (ide járunk táncra). Szoktunk vinni társast, de az nem köti le végig, úgyhogy ő rohangál, akrobatamutatványokat végez a székeken és hasonlók. És olyan is van, hogy lefekszik a földre „koszangyalt” csinálni. Én ezekért nem szólok rá. Ha ezt tenném, valószínűleg nagyon keservesen telnének ezek az órák. Néha kicsit félek, hogy mások mit szólnak, de úgy vagyok vele, hogy ezek a dolgok valójában nem bántanak senkit. A ruhát meg kimossunk. Amikor esetleg túl hangos, és látom, hogy valaki laptoppal van, és talán dolgozik, akkor rászólok. De a földön fetrengésért nem.

A lassan 13 év szülőségem alatt rengeteg dolgot elengedtem már, amire nem érdemes ráfeszülni. Még egy példa: át kell-e öltözni pizsamából, amikor nem megyünk sehova. Nem, nem kell, és amikor olyan nap van, hogy fürdeni sem kell, megúsztuk az esti átöltözős mizériát is. 😉 És ha megyünk valahova? Van, hogy akkor sem kell. Egyszer a lányom nyáron pizsamában ment ki biciklizni, és amikor visszajött, és erre valami megjegyzést tettünk, ezt válaszolta: az emberek nem tudják, hogy ez pizsama. És tényleg. Egy rövidnadrág, és egy póló volt. Attól volt pizsama, hogy annak árulták, és általában alváshoz volt rajta. Most biciklizéshez vette fel, úgyhogy nem pizsama. 😉

Amikor totyogónk van, akkor számtalan ilyen „trükkel” könnyíthetjük meg az életünket, hogy ne legyen az egész napunk egy állandó harc. Ha bizonytalan vagy, hogy mikor kell határt szabni, és mikor lehet elengedni a dolgot, érdemes eljönnöd egy 6 alkalmas szülőcsoportba, illetve nézd meg az egyéb programjaimat, rendszeresen tartok a határszabással kapcsolatos előadásokat.

Posted on Hozzászólás most!

Na és, mi van a lányokkal?

person holding multicolored heart decor

Fodrásznál voltam ma, és a fodrász próbált velem beszélgetésbe elegyedni. (Ez nem olyan könnyű ám, de most nem erről akarok írni.) Megkérdezte, hogy várok-e locsolókat, hány gyerekem van, fiúk-e vagy lányok, és hogy a legnagyobb gyerekem megy-e locsolni. Ártatlan, könnyed beszélgetésindító téma. Vagy legalábbis elsőre annak tűnik.

Én viszont kiszúrom azokat a mondatokat, amik azt feltételezik, hogy csak 2 nem van világon: fiú és lány, férfi és nő. És hogy az ezen kategóriába sorolható embereknek ki van osztva valamilyen szerep. Húsvétkor meglocsolják, húsvétkor locsolni megy. Ez most nem hangzott el, de azért implikálva volt: a fiú gyerek biztosan lányokat szeretne meglocsolni.

Amikor egy ismeretlen emberrel találkozunk, a kinézete alapján feltételezzük, hogy férfi vagy nő, és ha nem vagyunk biztosak, kényelmetlenül érezzük magunkat. Azt is feltételezzük, hogy heteroszexuális, hacsak nincsenek olyan feltűnő jellemzői, amiket tipikusan homoszexuális emberekhez szoktunk társítani. Lehet, hogy tévedünk, de ez nagy valószínűséggel nem fog kiderülni, ha egy ilyesmi beszélgetéssel indítunk, mint a fenti. Nem leszünk egy biztonságos személy a számára, hogy feltárja nekünk az igazságot.

Ha egy gyerek folyton ilyen feltételezésekkel találkozik – márpedig ez a valóság, például a fiúgyereket folyton arról faggatják, hogy melyik lány tetszik neki – akkor eleve nem is biztos, hogy elgondolható lesz számára, hogy ő esetleg lehet más nemű is, mint aminek születéskor azonosították, és amilyen neműnek nevelték, vagy hogy vonzódhat azonos nemű emberekhez (is), és hogy teljesen normális, ha ilyen érzései, gondolatai vannak. Nagyon megnehezítjük akkor a dolgát, hogy kérdezni merjen, hogy kitalálja, hogy ki is ő.

Ha a gyereked, vagy Te magad az LMBTQ+ közösséghez tartoztok, vagy kérdéseid vannak a témával kapcsolatban, vagy olyan segítőt keresel, aki affirmatív szemléletű, bátran keress meg!

Posted on Hozzászólás most!

Létezik tuti módszer az altatásra?

Amikor az első gyerekem még baba volt, elég nehéz ügy volt az altatása. Pontosabban teljesen el voltam veszve ezzel az egésszel, igazából nem is tudtam, hogy mikor álmos, mikor kéne aludnia, és hogyan altassam al. Az „altatás” valójában úgy nézett ki, hogy amikor elkezdett nyűgösködni, akkor én minden módon próbáltam megnyugtatni. Séta, ringatás, rázogatás, hinta, éneklés. Ismeritek a módszereket… Aztán általában valahogy nagy nehezen elaludt.

Aztán volt olyan másfél éves kora körül egy nehéz időszak az éjszakai alvásával kapcsolatban. Akkor már nem szopizott éjjel, viszont tejet, vagy vizet kért, kb. 5x. (Tudom, van akinek ez is álom szám.) Akkor éppen nem is mellettünk aludt, szóval ennyiszer battyogtunk át hozzá, üveg megtölt, odaadtuk neki, megitta, elaludt. Persze ettől a sok ivástól sokat is pisilt, nehezen találtuk meg azt a pelenkát, ami bírta reggelig. Akkor olvastam egy könyvet, ami azt javasolta, hogy készítsünk részletes jegyzeteket, amiből kiderülhet, hogy pontosan mi baja lehet a gyereknek, mi miatt kel ilyen sokszor. Oda volt készítve a papír az ágya mellé, de egyszerűen annyira zombik voltunk a keléseknél, hogy egyetlen célunk volt: minél előbb valahogy aludjon vissza és mi zuhanhassunk vissza az ágyba. Semmi nem jött ki ezekből a megfigyelésekből, semmire nem jöttünk rá.

Hú, de keveset tudtam még akkor arról, hogy mire van szüksége igazából egy babának, egy gyereknek! Aztán megismertem a Kapcsolódó Nevelést! A második gyerekemmel már sokkal simább ügy volt például az éjszakai szopiról való leszoktatás. Vagy amikor elkezdett nyúlni az esti rutin. A harmadik gyerekemmel aztán végképp sokkal kevesebb ilyen jellegű probléma volt, persze ez biztosan személyiségfüggő is.

Ami segít: annak ismerete, hogy miért is nem tud a gyerek elaludni, és ez valójában pofon egyszerű, nem kell éjszakákon át nyomozómunkát folytatnunk, hogy mi lehet a pontos ok. Feszültségek, rossz érzések akadályozzák abban, hogy el tudjon lazulni. A Kapcsolódó Nevelés eszközei pedig segítenek ezt a feszültséget oldani.

A másik ami fontos: a rugalmasság. Bármilyen megoldás ér, ami Nektek beválik! Emlékszem eleinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy a 6 hónapos gyerekünk a szülői ágy mellett aludt egy szivacson. A babaöbölbe már nem fért be, az ágyunkba se igazán, féltem, hogy leesik. Én mentem le hozzá, amikor arra volt szüksége. Egy ideig így voltak nekünk élhetőek az éjszakák. Aztán persze megint jött más.

Nem kell már az elején életre szóló rutinokat kialakítani, miért is kellene? Te tudod a legjobban, hogy mi a jó Nektek, és ez folyamatosan változni fog. Ha el vagy most akadva ezzel, nézd meg a programok között, hogy van-e most ilyen témájú, vagy foglalj időpontot egyéni konzultációra.

Posted on Hozzászólás most!

Kapcsolódás kütyükön keresztül?

A legkisebb karácsonyra kapott egy telefont. Már korábban is volt neki, csak elveszett. Nyilván mindenkinek van a családban, neki is kell, élvezte, hogy le tud tölteni magának játékokat – az én jóváhagyásommal, a szülői felügyeletet a gondos bátyja telepítette fel rá. Aztán azt is elirigyelte tőlünk, hogy tudunk egymással beszélni, üzenetet küldeni. Jogos.

Úgyhogy lett neki messengere is, küldözgette nekünk a fotókat magáról, és mindenféle üzeneteket. A fotón az egyik levélváltásunkat látjátok, amikor a szobából írt nekem, hogy gyümölcsöt szeretne enni, én pedig nem mentem oda hozzá, hanem üzenetben válaszoltam. Pedig mondhattam volna, hogy ne már, itt vagyunk egymástól pár méterre, ne üzengessünk, hová vezet ez? De azzal elrontottam volna vele az élményt. Most az volt neki az érdekes, hogy ilyen módon tud kapcsolódni hozzám, ráadásul nemrég tanult meg írni, ennek is nagyon örül most. Aztán néhány nap múlva valami belefolyt a telefonba, és tönkrement. Először persze szomorú volt, egy pár napig próbáltuk kiszárítani, még volt némi remény, de végül nem sikerült.

És nem, nincs belőle állandó nyafogás, szinte csodálkozom is, hogy mennyire nem. Ez az üzengetés egy jópofa játék volt, ami úgy tűnik nagyjából ki is fújt.

Milyen módokon tudunk még a gyerekekkel a kütyükön keresztül kapcsolódni?

– nézzük együtt a kedvenc meséjét, sorozatát, összebújva, bekuckózva

– játsszunk vele együtt a kedvenc számítógépes/telefonos játékával, és természetesen legyünk mi a bénák

– érdeklődjünk, hogy éppen mi az, amit csinál: megmutatná nekünk a legújabb videóját, rajzát, írását, amit a számítógép segítségével kreált?

A lényeg, hogy lépjünk be a világába, itt is érvényes, hogy ott találkozzunk vele, ahol ő éppen van. Ha ezt nehéznek érzed, nézd meg a programok között, hogy van-e most ilyen témájú, vagy foglalj időpontot egyéni konzultációra.