Posted on by — 2 hozzászólás

Létezik a Mikulás?

shallow focus photography of santa claus figurine

Nemsokára itt a Húsvét, és talán sokatok fejében megfordult, hogy mit fogtok válaszolni, ha a gyerekek rákérdeznek, hogy tényleg létezik-e a húsvéti nyuszi. Nálunk a Mikulás tavaly már lelepleződött. Sokat olvastam arról, hogy milyen fontos a gyerekeknek a varázslat, és az a jó, ha minél tovább hisznek ezekben a csodálatos lényekben. Én ezzel az elképzeléssel nem igazán tudtam azonosulni, főleg úgy, hogy manapság a szülőknek komoly hazugságokba kell keveredniük, ha a gyerek mondjuk a sok utcai mikulás, vagy egy rosszul sikerült óvodai mikulásünnepség kapcsán gyanakodni kezd, de még szeretnék fenntartani a látszatot. A Karácsony eleve olyan ünnep nálunk, amikor egymást ajándékozzuk meg, az a koncepció viszont tetszett, hogy a Mikulás csak a gyerekekért van, ilyenkor csak ők kapnak ajándékot. Így hát mi is elalvás után becsempésztük az ajándékot a csizmába (vagy mellé), és reggel csodálkozva láttuk mi is, hogy a Mikulás mit hagyott ott a gyerekeknek.

Tavaly viszont a kisfiam gyanút fogott, kérdezgetni kezdte, hogy ki hozta az ajándékokat, tényleg a Mikulás hozta-e őket. Először próbáltuk megúszni a válaszadást, és visszadobtuk a kérdést, hogy ő vajon mit gondol. Azt mondta, hogy ezen a könyvön vonalkód van, a Mikulás pedig nem boltban vásárolna. Ki lehetett volna erre találni valami többé-kevésbé elfogadható választ, de inkább azt választottuk, hogy elmondjuk az igazat: az ajándékokat mi vásároltuk és mi rejtettük el. Ő pedig erre nemhogy összeomlott, hanem kifejezetten örült, hogy végre tisztázódott a rejtély. A többi gyereknek pedig nem árulta el, hogy ő már tudja ezt, pedig nem is kértük kifejezetten erre. Az alábbi történetben egy zseniális megoldást olvashattok erre a problémára: ebben a családban az a szokás, hogy az apuka öltözik be Mikulásnak. Amikor a gyerekek rákérdeztek, hogy tényleg létezik-e a Mikulás, az anyuka nem szeretett volna hazudni, viszont szerette volna, ha megmarad az ünnep játékossága. Ezért azt mondta nekik, hogy nincsen Mikulás, viszont sok apuka beöltözik, hogy a gyerekek örüljenek és az ő apukájuk is ilyen. És megkérte a gyerekeket, hogy az apukájuk kedvéért játsszák el, hogy még mindig azt gondolják, hogy ő a Mikulás. A gyerekek ennek örömmel eleget tettek és az ünnep azóta is így zajlik náluk. 

http://www.handinhandparenting.org/2011/12/the-bumbling-santa/

Update: a fiam nagyjából két év után újra hinni kezdett a Mikulásban 🙂 Még az sem ingatta meg, hogy megnézett egy videót arról, hogy a Mikulás miért nem létezhet. Most éppen erre van szüksége, és én nem győzködöm.

Posted on by — 1 hozzászólás

Pelenkázás – küzdelem helyett nevetés

Kislányomnak, mint a legtöbb gyereknek, nem a kedvenc időtöltése a pelenkázás, a legritkább eset, hogy első szóra jön és nyugodtan fekszik végig, amíg a művelet tart. 

Mostanában egy műanyag pelenkázó lapot teszek a földre, azon pelenkázom. Villőnek egy időben az volt az időhúzó taktikája, hogy közölte, hogy nem jól raktam le a lapot, mert a matricának a másik oldalon kell lenni. Ha megfordítottam, akkor meg persze úgy nem volt jó. 

Ez persze elég idegesítő volt, de egy alkalommal voltam olyan hangulatban, hogy sikerült ebből játékot csinálni. Belebújtam egy akaratos kislány szerepébe, és én is fordítgatni kezdtem a lapot: „így akarom”. Mire persze ő megint fordított rajta egyet. Akkor én egyre bonyolultabb módon kezdtem össze-vissza forgatni a lapot, majd a végén rácsaptam. 

Ez nagyon tetszett Villőnek, nagyokat nevetett, és ő is próbálta hasonló módon forgatni a lapot. Egy idő után feladtam és beleegyeztem, hogy legyen úgy, ahogy ő szeretné, és akkor már szépen lefeküdt a pelenkázóra és hagyta magát pelenkázni. Persze nem tartott így sem a szokásosnál rövidebb ideig a pelenkázás, de ami igazán fontos: jót mulattunk, és nem harcoltunk közben. 

Később Villő pelenkázástól függetlenül is többször elővette a pelenkázó lapot és hívott, hogy játszunk „így akarom, úgy akarom”-ot.

Posted on by — 3 hozzászólás

Kézrátétellel oldottam meg

multicolored umbrella

2,5 éves kislányom szeret veszélyes tárgyakkal a kezében rohangálni (hurkapálca, kötőtű), amiket se szép szóra, se autoriter utasítgatásra nem igazán szokott odaadni. Ezért többnyire kikapom a kezéből és elteszem nehezen elérhető helyre, amin ő többnyire mérgelődik egy kicsit, majd folytatja a rohangálást, és időnként megpróbálja visszaszerezni a tárgyat. 

Nem voltam elégedett ezzel a megoldással, de legalább az azonnali veszélyhelyzetet elhárítottam. Egyik délelőtt vásárolni voltunk, fonalakat szerettem volna válogatni és teljesen kiborított azzal, hogy levette a polcokról a fonalakat, eldobálta, labdázott velük. Hiába kértem először szépen, majd egyre mérgesebben, hogy a fonalakat hagyja a polcokon (megnézheti, megfoghatja, de ne vegye le) teljesen hatástalan volt. Frusztrált, hogy ennyire nem veszi figyelembe a kérésemet, kellemetlen volt a szituáció az eladó és a többi vásárló előtt is, és nagyon szerettem volna végre belekezdeni egy újabb alkotásba és ehhez fonalakat vásárolni, de így nem ment. Néhány fonalat bedobáltam a kosárba, gyorsan fizettünk, majd mérgemben csak kiabáltam vele egészen hazáig. 

Miután úgy-ahogy lenyugodtunk, egy esernyővel kezdett játszani. Ezt egy darabig hagytam, de egy idő után úgy ítéltem meg, hogy ez nem igazán jó játék, nem való a lakásba, megkértem, hogy tegye el. 

Közölte, hogy nem, ő tovább szeretne játszani az esernyővel. Szóval az egész délelőtti veszekedés és hegyibeszéd semmilyen hatással nem volt rá, legalábbis nem a kívánt hatást értem el vele, ami persze igazából nem is olyan meglepő, de az ember mégis reménykedik, hogy elég lehet a szülői tekintélyt bevetve valamilyen nem kívánt viselkedést megszüntetni. 

Úgy éreztem, hogy ez így már nem mehet tovább, nem szeretnék vele örökké harcolni valamin, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást. 

Rátettem a kezem az esernyőre és amilyen nyugodtan csak tudtam, mondtam neki, hogy az esernyőt el kell tenni, rájöttem, hogy nem jó ezzel a lakásban játszani, valaki megsérülhet és az esernyő is tönkremegy. Nem rángattam, nem kaptam ki a kezéből, csak határozottan tartottam és nem engedtem, hogy elvigye. Először kicsit tiltakozott, ne tegyük el, még szeretne játszani vele, de nem rángatta ő sem, csak tartotta, majd szép lassan elengedte, és engedte, hogy összecsukjam és letegyem. „Gyere, bújj inkább ide” – mondtam. Ő bekuckózott mellém, én horgoltam, így ültünk egy darabig, amikor felálltam valamiért, kérte, hogy maradjak mellette. 

Ennek az apró kis változtatásnak a módszerben, hogy nem veszem el a veszélyes tárgyat, csak fogom, nagyon nagy hatása volt. Valószínűleg sokkal nyugodtabban zajlott volna délelőtt a vásárlás, ha ez már akkor is eszembe jutott volna.

Ha szeretnéd megtanulni ezt a fajta határszabást, nézz körül a programjaim között, rendszeresen tartok a témában előadást, és ha tudsz, nagyon ajánlom, hogy gyere el személyes alkalmakra, hogy sajátélményt szerezz erről az eszközről.