Rossz nézni ezt a képet, még akkor is, ha tudom, hogy csak játszottunk… Valahogy szóba került a gyerekekkel a gondolkodószék, és elkezdtünk ezzel játszani, hogy vicces dolgokért elküldtük egymást a gondolkodószékre. A lányom, aki most 10,5 éves, elmesélte, hogy egyszer ovis korában egy táborban majdnem le kellett rá ülnie. Az történt, hogy a kisebbek aludtak délután, ő a nagyobbakkal az udvaron játszott, és sikított egyet. A táborvezető azt mondta neki, hogy ha megint sikít, akkor mehet a gondolkodószékre, és elgondolkodhat rajta, hogy mit csinált. Nem értette, hogy min kellene gondolkodnia, és most is csak azt tudja elképzelni, hogy ha ilyen helyzetbe kerülne, akkor nyűglődne a széken, és halálra unná magát a fal felé fordulva.
Sok hasonló történetet hallok felnőttektől, és azoktól a gyerekektől is, akik már el tudják mondani, hogy hogyan élték át a gondolkodószékre ültetést. Többnyire nem tudták, hogy miért vannak ott, min kellene gondolkodniuk, mit kellene másképp csinálniuk és hogyan. A dolog persze időnként hatásosnak tűnik, lehet, hogy a gyerek utána képes félelemből lekorlátozni magát, csak ne részesüljön megint ebben a büntetésben, kirekesztésben, megszégyenítésben. A gyerekeknek sokszor olyasmiért kell gondolkodószékre ülnie, ami vagy természetes gyermeki viselkedés: rohangálás, hangoskodás, kíváncsiság, vagy pedig azért viselkedtek „rosszul”, mert rossz érzések árasztották el, és ezért mondjuk „kénytelen” volt odaütni a társának. Nem akarta, de nem tudta legátolni. A gondolkodása kikapcsolt, ilyenkor aztán végképp nem tud min gondolkodni, a büntetés kiváltotta rossz érzés pedig csak tetőzi ezt.
Hogy egy ovis csoportban mit tudunk ehelyett tenni, az nagyon nehéz kérdés, mert ahogy a szülőség nem arra lett kitalálva, hogy ilyen kevés támogatással, sokszor egyedül csináljuk, hát a pedagógusi munka sem.
Otthon, szülőként tudunk más eszközökkel élni, de van az a helyzet is, amikor az a legjobb, ha egy kicsit eltávolodunk egymástól, és kiküldjük magunkat – na nem a gondolkodószékre, mert gondolkodni ilyenkor mi sem tudunk, hanem pont azért, hogy valami olyat csináljunk, ami segít, hogy újra tudjunk gondolkodni. Vezessük le valamivel a feszültséget, mozgással, hangadással, vagy hívjunk fel valakit!
Hosszú távon pedig fontos, hogy legyen rendszeres támogatásunk, és töltődési lehetőségünk. Akkor fogunk tudni többször türelmesek maradni, és kapcsolódós megoldásokat találni, ha van, aki meghallgat, ha le tudunk tenni a mindennapi feszültségekből. Ha neked ez most nincs meg, cseretettel várlak a csoportjaimba, vagy egyéni konzultációra.
