Kategória: Egyéb kategória

Posted on by — Hozzászólás most!

Amikor a baba vigasztalhatatlanul sír

a person carrying a crying baby

Ígértem, hogy majd beszámolok, hogy megy, és most már van némi tapasztalatom ezügyben. Hát először is nagyon kemény! Valahogy úgy emlékeztem, hogy egy kisbaba sírása nem olyan hangos és idegesítő, mint mondjuk egy hisztiző 2 évesé. Tévedtem… Beköszöntött nemrég az a bizonyos „hasfájós” korszak, a délutáni-esti vigasztalhatatlan sírással. Aminek nagy valószínűséggel a hasfájáshoz valójában semmi köze. És jelentem a sírás meghallgatása tényleg beválik! Már ha sikerül, mert azért ez nem olyan egyszerű…

Már 7 évvel ezelőtt a legnagyobbnál is sejtettem, hogy amikor végre abbahagyta a sírást, az nem azért volt, mert végre eltaláltam, hogy mi a baja. Mert próbáltam én ugyanazt 10 perccel azelőtt is, de akkor még nem segített. Akkor úgy éreztem, hogy muszáj aktívan tenni valamit – azt hiszem ezzel sokan így vagyunk – sétálgattam vele, ringattam különböző pózokban, tempóban és ritmussal, tornáztattam, hátha a hasa fáj, énekeltem, próbáltam valami érdekes dologgal elterelni a figyelmét. A szoptatás vele nem játszott, nagyon hamar kiderült, hogy a cici neki szimplán kajaforrás, ha nem éhes, teljesen felesleges próbálkoznom vele.

Aztán a középsővel már sokkal gyakrabban próbálkoztam a szoptatással, mert vele az sokkal többször bevált. De nála is megvolt az esti vigasztalhatatlan sírás, és nagyon nehezen aludt el. Akkor már volt olyan, hogy egyszerűen képtelen voltam tovább sétálgatni, vagy bármit tenni, hátha végre megnyugszik, egyszerűen csak feküdtem mellette. És egyszercsak azt vettem észre, hogy mindketten elaludtunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez hogy lehet. Most már az új elméleti tudással felvértezve próbáltam másképp állni a dologhoz. De a sírást most is borzasztó nehéz hallgatni, és most is bennem van, hogy valamitől nyugodjon meg végre. És most is sétálgatok, de már nem olyan intenzíven és kényszeresen, és időnként bepróbálkozom a szopival is, de pár percnél tovább nem segít a helyzeten, úgyhogy egyre kevésbé.

Tegnap viszont leginkább csak magamhoz öleltem és hallgattam, időnként tettem vele pár hosszt a folyosón, de alapvetően csak ültem. És a sírás lefutása pontosan olyan volt, mint máskor. Először ordít, mint akit nyúznak, aztán egyszercsak bebóbiskol pár pillanatra, majd újra kezdi. Majd kb. fél óra, 1 óra után vagy megint elalszik és most már nyugodtan és mélyen alszik több órát, vagy pedig mintha mi sem történt volna, vidáman nézelődik. Szóval a kulcs nagyon úgy tűnik az, hogy egyszerűen csak legyünk vele és hallgassuk meg a sírását, teljesen mindegy, hogy közben sétálgatunk-e, énekelünk, vagy megszoptatjuk. Szóval nehéznek marha nehéz, de annyival mégis könnyebb, hogy már nem érzem azt, hogy valamit elmulasztok, hogy nem tudom mi a baja és nem tudok segíteni. És amikor kiakadok (gyakran), akkor lelkiismeretfurdalás nélkül ordítok bele egy párnába, nem érzem ettől magam idiótának.

Posted on by — Hozzászólás most!

Meghalt a cicánk

selective focus photography of bombay cat

Nagyjából egy hónapja a cicánkat elütötte egy autó. A fiam különösen kötődött hozzá, leginkább emiatt viselt meg minket az apukájával a dolog, hogy hogyan fogjuk ezt vele közölni. Ő azt javasolta, hogy ne mondjuk meg, mondjuk azt, hogy elkóborolt. Én ezt nem akartam, hazudni sem akartam, másrészt a bizonytalanság sem könnyebben elviselhető, hogy vajon visszajön-e még, mikor jön vissza. De abban a pillanatban én sem éreztem erőt arra, hogy elmondjam.

Elolvastam egy pár cikket, ami megerősített abban, amit gondoltam, illetve voltak benne ötletek is, hogyan mondjuk el. Rossz éjszakánk volt, mindketten csak forgolódtunk. Én sokat gondolkodtam, jól jött volna egy meghallgatás, de az időpont nem igazán volt alkalmas erre. Arra jutottam, hogy ez a halál azért különösen nehéz nekem, mert kiszámíthatatlan volt. Amikor a hörcsögeink pusztultak el, az úgymond benne volt a pakliban, tudtuk, hogy csak 1-2 évig élnek. De a cica halálára se felkészülni, se ellene tenni nem tudtunk.

Másnap éppen Mikulás napjára esett, ez újabb nehézség volt, hogy pont ezen a napon mondjam el, amikor örülnek a meglepetésnek. De annyira nyomasztott a dolog, hogy nem akartam, nem tudtam tovább húzni. Felhívtam férjemet, aki korán elment dolgozni, hogy én ezt most elmondom, nem tudom megvárni, amíg hazaér. És akkor odamentem a fiamhoz, aki éppen reggelizett, sírtam, nem bírtam visszatartani (az egyik cikkben olvastam, hogy ne terheljük a saját szomorúságunkat a gyerekre, de nem ment, és nem is vagyok biztos, hogy ez szükséges). Mondtam, hogy van egy nagyon rossz hírem: Kormit elütötte egy autó. Sírva fakadt, egymást átölelve sírtunk. Aztán kérdezgetni kezdett, hogy hogy történt, mi lesz most vele. Annyit csaltam, hogy azt mondtam, apa reggel vette észre, amikor ment dolgozni és most mondta el a telefonba. Mondtam, hogy kell szólni valakinek, aki elviszi. Ő kérte, hogy temessük el. Javasoltam, hogy talán temessük el egy játékát, de nem, ő szeretné, hogy a teste itt legyen elásva a kertbe, szeretné tudni, hogy itt van. (Így is lett.)

Végig a nyelvemen volt, hogy lesz másik cicánk, tudatosan kellett visszaszorítanom. És azóta is, amikor eszébe jut, és szomorkodik, még mindig figyelnem kell, hogy nehogy ezt mondjam. Valószínűleg engem sokat vígasztaltak ezekkel a szavakkal, teljesen jószándékúan, de most azt gondolom, hogy nem segítene. Aztán azt is mondta, hogy a tesójának ne mondjuk el (ő még aludt akkor), de mondtam, hogy muszáj, hogy ő is tudja. (Őt nem viselte meg annyira, de ez egy másik történet.)

Az apukája felvetette párszor azóta, hogy legyen-e másik cica, de nem szeretne, nehogy megint ez történjen. Kell még neki idő a feldolgozásra, de azt hiszem jól halad. Sokat játszanak a húgával kisállatosat, meg a halállal. Most egy kisegeret szeretnének. Nehéz téma ez a halál, de tudunk segíteni a gyereknek, ha magunkban is dolgozunk vele, ha lehet sírni, ha lehet kérdezni és hagyunk időt, ilyen esetben arra is, hogy be tudjon fogadni a szívébe egy újabb kisállatot.

Ha Téged is foglalkoztat egy nehéz téma kapcsán (halál, válás, betegség, háború), hogy hogyan lehet jól elmondani, jól beszélgetni róla a gyerekekkel, nézd meg a programjaim között, hogy van-e most ezzel kapcsolatos műhelymunka, vagy, kereshetsz egyéni konzultáció céljából.

Posted on by — Hozzászólás most!

A gyerekek megérzik, min „dolgozunk”

Lelepleződött hát a húsvéti nyúl is nálunk. Egy kicsit tovább próbáltam ellenállni a kérdésáradatnak, mint a Mikulás esetében, mert mégiscsak ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha igazából csak én akarom túl korán, hogy tudja, az igazságot, de neki még valójában a csodára van szüksége. De hiába dobtam vissza a labdát, vagy tettem kitérő válaszokat, kisfiam rám szólt, hogy most már mondjam meg az igazat. És akkor megmondtam, hogy igen, az ajándékokat én rejtettem el, azt játszottam, hogy én vagyok a nyuszi. A fiamnak még ez is épp elég csodálatos volt, hogy hogyan rejtettem el az ajándékokat úgy, hogy ő nem vette észre. És nagyon örült nekik. Ami most elgondolkodtatott ennek kapcsán, az az, hogy a gyerekek valahogy tudják, hogy mi min dolgozunk, ebben az esetben én most éppen az igazság-hazugság témáján. Egy másik esetben pszichológusként, járt hozzám egy kisfiú, aki agresszívvé vált a búcsúzáskor. Miközben próbáltam szeretetteljes határt szabni, megakadályozni, hogy bántson, de közben éreztetni vele, hogy értem és elfogadom az érzéseit, valamint hogy jó volt vele játszani és legközelebb is örömmel várom, arra gondoltam, hogy ez rettenetesen nehéz lenne, ha a saját fiam viselkedne velem így. És láss csodát, amikor hazamentem, a fiam egy rosszul sikerült helyzetmegoldásom után olyan agresszíven kezdett viselkedni és olyan csúnya dolgokat mondott nekem, mint azelőtt soha (és azóta sem). Rákényszerített, hogy szembenézzek ezzel a félelemmel. És nem állítom, hogy túl jól sikerült, de a végén kibékültünk és újra tudtunk kapcsolódni.

Posted on by — Hozzászólás most!

Létezik a Mikulás?

shallow focus photography of santa claus figurine

Nemsokára itt a Húsvét, és talán sokatok fejében megfordult, hogy mit fogtok válaszolni, ha a gyerekek rákérdeznek, hogy tényleg létezik-e a húsvéti nyuszi. Nálunk a Mikulás tavaly már lelepleződött. Sokat olvastam arról, hogy milyen fontos a gyerekeknek a varázslat, és az a jó, ha minél tovább hisznek ezekben a csodálatos lényekben. Én ezzel az elképzeléssel nem igazán tudtam azonosulni, főleg úgy, hogy manapság a szülőknek komoly hazugságokba kell keveredniük, ha a gyerek mondjuk a sok utcai mikulás, vagy egy rosszul sikerült óvodai mikulásünnepség kapcsán gyanakodni kezd, de még szeretnék fenntartani a látszatot. A Karácsony eleve olyan ünnep nálunk, amikor egymást ajándékozzuk meg, az a koncepció viszont tetszett, hogy a Mikulás csak a gyerekekért van, ilyenkor csak ők kapnak ajándékot. Így hát mi is elalvás után becsempésztük az ajándékot a csizmába (vagy mellé), és reggel csodálkozva láttuk mi is, hogy a Mikulás mit hagyott ott a gyerekeknek.

Tavaly viszont a kisfiam gyanút fogott, kérdezgetni kezdte, hogy ki hozta az ajándékokat, tényleg a Mikulás hozta-e őket. Először próbáltuk megúszni a válaszadást, és visszadobtuk a kérdést, hogy ő vajon mit gondol. Azt mondta, hogy ezen a könyvön vonalkód van, a Mikulás pedig nem boltban vásárolna. Ki lehetett volna erre találni valami többé-kevésbé elfogadható választ, de inkább azt választottuk, hogy elmondjuk az igazat: az ajándékokat mi vásároltuk és mi rejtettük el. Ő pedig erre nemhogy összeomlott, hanem kifejezetten örült, hogy végre tisztázódott a rejtély. A többi gyereknek pedig nem árulta el, hogy ő már tudja ezt, pedig nem is kértük kifejezetten erre. Az alábbi történetben egy zseniális megoldást olvashattok erre a problémára: ebben a családban az a szokás, hogy az apuka öltözik be Mikulásnak. Amikor a gyerekek rákérdeztek, hogy tényleg létezik-e a Mikulás, az anyuka nem szeretett volna hazudni, viszont szerette volna, ha megmarad az ünnep játékossága. Ezért azt mondta nekik, hogy nincsen Mikulás, viszont sok apuka beöltözik, hogy a gyerekek örüljenek és az ő apukájuk is ilyen. És megkérte a gyerekeket, hogy az apukájuk kedvéért játsszák el, hogy még mindig azt gondolják, hogy ő a Mikulás. A gyerekek ennek örömmel eleget tettek és az ünnep azóta is így zajlik náluk. 

http://www.handinhandparenting.org/2011/12/the-bumbling-santa/

Update: a fiam nagyjából két év után újra hinni kezdett a Mikulásban 🙂 Még az sem ingatta meg, hogy megnézett egy videót arról, hogy a Mikulás miért nem létezhet. Most éppen erre van szüksége, és én nem győzködöm.

Posted on by — Hozzászólás most!

Pelenkázás – küzdelem helyett nevetés

Kislányomnak, mint a legtöbb gyereknek, nem a kedvenc időtöltése a pelenkázás, a legritkább eset, hogy első szóra jön és nyugodtan fekszik végig, amíg a művelet tart. 

Mostanában egy műanyag pelenkázó lapot teszek a földre, azon pelenkázom. Villőnek egy időben az volt az időhúzó taktikája, hogy közölte, hogy nem jól raktam le a lapot, mert a matricának a másik oldalon kell lenni. Ha megfordítottam, akkor meg persze úgy nem volt jó. 

Ez persze elég idegesítő volt, de egy alkalommal voltam olyan hangulatban, hogy sikerült ebből játékot csinálni. Belebújtam egy akaratos kislány szerepébe, és én is fordítgatni kezdtem a lapot: „így akarom”. Mire persze ő megint fordított rajta egyet. Akkor én egyre bonyolultabb módon kezdtem össze-vissza forgatni a lapot, majd a végén rácsaptam. 

Ez nagyon tetszett Villőnek, nagyokat nevetett, és ő is próbálta hasonló módon forgatni a lapot. Egy idő után feladtam és beleegyeztem, hogy legyen úgy, ahogy ő szeretné, és akkor már szépen lefeküdt a pelenkázóra és hagyta magát pelenkázni. Persze nem tartott így sem a szokásosnál rövidebb ideig a pelenkázás, de ami igazán fontos: jót mulattunk, és nem harcoltunk közben. 

Később Villő pelenkázástól függetlenül is többször elővette a pelenkázó lapot és hívott, hogy játszunk „így akarom, úgy akarom”-ot.

Posted on by — Hozzászólás most!

Kézrátétellel oldottam meg

multicolored umbrella

2,5 éves kislányom szeret veszélyes tárgyakkal a kezében rohangálni (hurkapálca, kötőtű), amiket se szép szóra, se autoriter utasítgatásra nem igazán szokott odaadni. Ezért többnyire kikapom a kezéből és elteszem nehezen elérhető helyre, amin ő többnyire mérgelődik egy kicsit, majd folytatja a rohangálást, és időnként megpróbálja visszaszerezni a tárgyat. 

Nem voltam elégedett ezzel a megoldással, de legalább az azonnali veszélyhelyzetet elhárítottam. Egyik délelőtt vásárolni voltunk, fonalakat szerettem volna válogatni és teljesen kiborított azzal, hogy levette a polcokról a fonalakat, eldobálta, labdázott velük. Hiába kértem először szépen, majd egyre mérgesebben, hogy a fonalakat hagyja a polcokon (megnézheti, megfoghatja, de ne vegye le) teljesen hatástalan volt. Frusztrált, hogy ennyire nem veszi figyelembe a kérésemet, kellemetlen volt a szituáció az eladó és a többi vásárló előtt is, és nagyon szerettem volna végre belekezdeni egy újabb alkotásba és ehhez fonalakat vásárolni, de így nem ment. Néhány fonalat bedobáltam a kosárba, gyorsan fizettünk, majd mérgemben csak kiabáltam vele egészen hazáig. 

Miután úgy-ahogy lenyugodtunk, egy esernyővel kezdett játszani. Ezt egy darabig hagytam, de egy idő után úgy ítéltem meg, hogy ez nem igazán jó játék, nem való a lakásba, megkértem, hogy tegye el. 

Közölte, hogy nem, ő tovább szeretne játszani az esernyővel. Szóval az egész délelőtti veszekedés és hegyibeszéd semmilyen hatással nem volt rá, legalábbis nem a kívánt hatást értem el vele, ami persze igazából nem is olyan meglepő, de az ember mégis reménykedik, hogy elég lehet a szülői tekintélyt bevetve valamilyen nem kívánt viselkedést megszüntetni. 

Úgy éreztem, hogy ez így már nem mehet tovább, nem szeretnék vele örökké harcolni valamin, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást. 

Rátettem a kezem az esernyőre és amilyen nyugodtan csak tudtam, mondtam neki, hogy az esernyőt el kell tenni, rájöttem, hogy nem jó ezzel a lakásban játszani, valaki megsérülhet és az esernyő is tönkremegy. Nem rángattam, nem kaptam ki a kezéből, csak határozottan tartottam és nem engedtem, hogy elvigye. Először kicsit tiltakozott, ne tegyük el, még szeretne játszani vele, de nem rángatta ő sem, csak tartotta, majd szép lassan elengedte, és engedte, hogy összecsukjam és letegyem. „Gyere, bújj inkább ide” – mondtam. Ő bekuckózott mellém, én horgoltam, így ültünk egy darabig, amikor felálltam valamiért, kérte, hogy maradjak mellette. 

Ennek az apró kis változtatásnak a módszerben, hogy nem veszem el a veszélyes tárgyat, csak fogom, nagyon nagy hatása volt. Valószínűleg sokkal nyugodtabban zajlott volna délelőtt a vásárlás, ha ez már akkor is eszembe jutott volna.

Ha szeretnéd megtanulni ezt a fajta határszabást, nézz körül a programjaim között, rendszeresen tartok a témában előadást, és ha tudsz, nagyon ajánlom, hogy gyere el személyes alkalmakra, hogy sajátélményt szerezz erről az eszközről.