Ezt a könyvet már annyira régen olvastam, hogy arra már kevésbé emlékszem, hogy pontosan mi volt benne, mint arra, hogy milyen hatással volt az életemre kisgyerekes anyaként. Röviden a tartalom, amit a könyv ajánlójában is lehet olvasni: a szerző a „kőkorszaki” körülmények között élő jekána indiánokat figyelte éveken keresztül, és azt a következtetést vonta le, hogy ezek az emberek azért ilyen békések és kiegyensúlyozottak, mert a babákat az első 6 hónapjukban folyamatosan hordozzák, soha nem hagyják egyedül, kezdettől az élet részei.
Arra sajnos nem emlékszem, hogy a szerző bármilyen módon is sugallja-e, hogy nekünk, a mai modern társadalomban, amiben gyereket nevelünk, pontosan ugyanígy kellene-e tennünk ahhoz, hogy a gyerekeink boldog felnőttek legyenek. Az viszont biztos, hogy körülöttem nagyon sok anya így értelmezte a könyvet.
Én már jóval a gyerekeim megszületése előtt elhatároztam, hogy majd hordozni fogom őket, az egyetemen, és dokumentumfilmekben is hallottam, láttam a kötődésre, és a kognitív fejlődésre gyakorolt pozitív hatását. Az első hordozósklubba még akkor mentem el egy ismerősömmel, amikor a legnagyobb gyerekemet vártam. Aztán amikor megszületett, ez lett a szocializálódásunk egyik fő terepe.
És ott mindenki erről a könyvről beszélt, hogy ezt mindenkinek el kell olvasni, és ezt lobogtattuk, hogy lám, nekünk van igazunk ezzel a „hordozós életmóddal” – amire akkor még sokan kritikus szemmel tekintettek.
De aztán egyre inkább láttam, hogy itt valami nem stimmel. Elfeledkeztünk arról, hogy egy anya egy személyben nem tudja pótolni a falut. A jekána indiánok boldogsága nem pusztán a babák hordozásában rejlik, hanem a közösségben, a kapcsolódásokban, hogy nemcsak a babát nem hagyják soha magára, de senkit sem. Ezek a heti-havi pár órák, amikor együtt voltunk – úgy, hogy a gyerekek összepakolása, az elindulás, az odaérkezés mind-mind eléggé fárasztó feladatok voltak – iszonyatos távolságban volt attól, amire valójában szükségünk volt. (A semminél persze határozottan jobb volt, nagyon nagy segítség volt abban, hogy az ember ne őrüljön meg teljesen.)
A panelház tizedik emeletén nap mint nap egyedül küzdő anya, ha megfeszül sem fogja tudni ugyanazt adni a babájának, mint egy jekána anya. Azt is gyanítom, hogy egy jekána anya sokkal jobb fizikai állapotban van, mint egy átlag magyar anya – tehát valószínűleg a gyerekgondozás fizikai része sem olyan megterhelő számukra. Szóval ezt így egyszerűen nem lehet átültetni a magyar valóságba. De sokan beleestek a csapdába, és megfeszültek, teljesen kimerültek, kiégtek.
A Kapcsolódó Nevelés szellemiségében ugyanúgy központi szerepe van annak a gondolatnak, hogy az ember szükségletei százezer év óta nem változtak, és törekednünk kell ezek kielégítésére. A testkontaktusnak szintén fontos szerepet tulajdonít. Figyelembe veszi viszont azt a társadalmi környezetet, amiben élnünk kell. Amiben ki-ki a lehetőségeihez mérten tud mozogni. Aki privilegizáltabb helyzetben van, az mondjuk tud fizetni bébiszittert, vagy gyerekközpontú magánintézményt, vagy akkor megy vissza dolgozni, amikor szeretne. Van, aki nagyon keveset tud változtatni az adott helyzetén, bármennyire is érzi, hogy ez így nem jó.
A Kapcsolódó Nevelés szerint az első helyen a szülő jólléte van. Ha feszült, kétségbeesett, reményvesztett vagyok, akkor a babámat hiába tartom folyamatos fizikai közelségben, ő ettől nem nyugodt lesz, hanem ugyanolyan feszült, mint én. Szükségünk van a más felnőttekkel való valódi kapcsolódásra, és arra, hogy megtartsanak minket amikor nehézségeink vannak – így tudunk csak a gyerekünknek harmonikus családi légkört biztosítani.
Minden más eszköz, trükk, tipp csak ezután jöhet, csak akkor fog igazán működni. Legyen az hordozás, együtt alvás, vagy akár a Gyerekidő, vagy a Sírásmeghallgatás, vagyis a Kapcsolódó Nevelés eszközei.
A Kapcsolódó Nevelés 5 eszköze rendszerben alkalmazva működik a legjobban, de amit biztosan nem lehet kihagyni belőle, az a Páros meghallgatás – de mindenképpen a szülő valamilyen módon való támogatása.
A másik 4 eszköz (Gyerekidő, Sírásmeghallgatás, Határszabás, Nevetésmeghallgatás) is teljes mértékében figyelembe veszi azt, hogy mi az, ami jelen társadalmi helyzetünkben megvalósítható. Nem támaszt megugorhatatlan elvárásokat a szülők felé, bűntudatot keltve, hogy ha nem így csinálod, akkor a gyerekednek és a kapcsolatotoknak tuti baja lesz. Éppen ellenkezőleg, minden apró erőfeszítést elismer, és soha nem a szülőt hibáztatja, ha valami nem megy. A tapasztalat abszolút azt mutatja, hogy egyáltalán nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy a gyerekeink jól legyenek. Még jobbá pedig akkor fogunk válni, ha valaki látja, elismeri amit már eddig is tettünk.
Ha úgy érzed, hogy híján vagy ennek a támogatásnak, szeretettel várlak a programjaimra, elsősorban a személyes támogató csoportokba. Ha pedig mélységében elsajátítanád mind az 5 eszközt – kiscsoportban, megtartó közegben, akkor 6 alkalmas alaptanfolyamra várlak.
