A legkisebb karácsonyra kapott egy telefont. Már korábban is volt neki, csak elveszett. Nyilván mindenkinek van a családban, neki is kell, élvezte, hogy le tud tölteni magának játékokat – az én jóváhagyásommal, a szülői felügyeletet a gondos bátyja telepítette fel rá. Aztán azt is elirigyelte tőlünk, hogy tudunk egymással beszélni, üzenetet küldeni. Jogos.
Úgyhogy lett neki messengere is, küldözgette nekünk a fotókat magáról, és mindenféle üzeneteket. A fotón az egyik levélváltásunkat látjátok, amikor a szobából írt nekem, hogy gyümölcsöt szeretne enni, én pedig nem mentem oda hozzá, hanem üzenetben válaszoltam. Pedig mondhattam volna, hogy ne már, itt vagyunk egymástól pár méterre, ne üzengessünk, hová vezet ez? De azzal elrontottam volna vele az élményt. Most az volt neki az érdekes, hogy ilyen módon tud kapcsolódni hozzám, ráadásul nemrég tanult meg írni, ennek is nagyon örül most. Aztán néhány nap múlva valami belefolyt a telefonba, és tönkrement. Először persze szomorú volt, egy pár napig próbáltuk kiszárítani, még volt némi remény, de végül nem sikerült.
És nem, nincs belőle állandó nyafogás, szinte csodálkozom is, hogy mennyire nem. Ez az üzengetés egy jópofa játék volt, ami úgy tűnik nagyjából ki is fújt.
Milyen módokon tudunk még a gyerekekkel a kütyükön keresztül kapcsolódni?
– nézzük együtt a kedvenc meséjét, sorozatát, összebújva, bekuckózva
– játsszunk vele együtt a kedvenc számítógépes/telefonos játékával, és természetesen legyünk mi a bénák
– érdeklődjünk, hogy éppen mi az, amit csinál: megmutatná nekünk a legújabb videóját, rajzát, írását, amit a számítógép segítségével kreált?
A lényeg, hogy lépjünk be a világába, itt is érvényes, hogy ott találkozzunk vele, ahol ő éppen van. Ha ezt nehéznek érzed, nézd meg a programok között, hogy van-e most ilyen témájú, vagy foglalj időpontot egyéni konzultációra.
