Bekövetkezett, amitől mindig is féltem: 8 éves fiam leesett a mászókáról, eltörte a karját, méghozzá elég csúnyán, miközben egyedül voltam a 3 gyerekkel. Később írok arról, hogy hogyan történt és mi történt utána, ahhoz még egy kicsit össze kell szedni magam.
Most azt szeretném megírni, hogy másnap, amikor hazajött a kórházból (eredetileg 3-4 napot mondtak, de már másnap hazajöhetett), hogyan segített a sírásmeghallgatás, hogy reménytelibbnek lássa a helyzetét. Amikor aznap délben elbúcsúztam tőle a kórházban és mentem haza a két kisebbel, nagyon csalódott volt, hogy így most elmarad a Gyerekidő, ami aznapra volt betervezve.
Aztán úgy alakult, hogy néhány óra múlva haza is jöhetett, és mégis lett volna lehetőség Gyerekidőre. De azt mondta, hogy nem akar, mégis mit csináljunk így, hogy el van törve a keze. Nagyon szomorú és elesett volt. Mondtam néhány lehetőséget, hogy esetleg olvashatnék neki, de egyik sem tetszett. Apjának támadt az az ötlete, hogy esetleg megnézhetné a Star Wars-t, a hazafele úton erről beszélgettek – ez már tetszett neki. Nem volt szabályos Gyerekidő, de mondtam, hogy szívesen megnézem vele a filmet. Elkezdtük nézni, és jókat nevettünk a korabeli technikai megoldásokon, kezdett feloldódni.
Aztán hirtelen sírni kezdett. Hogy mennyire fél, hogy soha nem fog meggyógyulni, hogy majd biztosan újra eltörik a keze, hogy miért pont a jobb keze, hogy mennyire nehéz lesz most az élete. Igyekeztem meghallgatni, elfogadni, hogy most ezt érzi, de tartani azt a perspektívát, hogy ez nem lesz örökké így, nemsokára a bal kezével is ügyes lesz, stb. Jó sokáig tartott ez a sírás, és ezeknek a gondolatoknak a kifejezése, több részletben.
Aztán egyszercsak felpattant, hogy kipróbálja tud-e számítógépezni. Leült, és azonnal dühöngeni kezdett: Tudtam, hogy nem fog menni! Az apukája leült mellé, segített neki. Nekem le kellett feküdnöm, eléggé megviselt ez az egész, nagyon megfájdult a fejem. De azt hallottam, hogy egy idő után vidáman nevetgél a húgával, a nap további része így telt, mint ha mi sem történt volna. Amikor előkerültem, boldogan újságolta, hogy sikerült, bal kézzel írni: írt a gipszére.
Az azóta eltelt 2 napban volt újabb elkeseredés, és újabb boldog bejelentések, hogy mit sikerült megcsinálni. Számítok rá, hogy nehéz lesz a 6 hét, amíg lekerül a gipsz, aztán az újabb műtét, amikor kiveszik a drótokat, aztán újra elkezdeni mászókázni, visszamenni arra a játszótérre. Beszámolok majd a továbbiakról!
