10 éves lányommal Caracassone gyermekei-t játszottunk. A játék lényege röviden: minden játékosnak 8 bábuja van. Egyesével leteszünk egy-egy kártyát, amivel utakat építünk. Ha egy útnak mindkét vége lezáródik, akkor letehetjük a mi bábunkkal megegyező színű figurákra a bábunkat. Az nyer, akinek előbb elfogynak a bábujai. Úgy alakult a játék menete, hogy 1 megfelelő kártya hiányzott ahhoz, hogy a lányom lezárjon egy utat, amin 5 figurája is volt. Amikor nem ilyen kártyát húzott, máshova tette le, akkor is, ha ennek a kártyának a segítségével is le tudott volna tenni 4 figurát egyszerre. Én közben egyesével rakosgattam le a saját bábujaimat. Egy ponton mondtam is neki, hogy lehet, hogy így eltaktikázod magad, mert a végén én így egyesével hamarabb leteszem az összes bábumat. „Nem baj! Egyszerre sokat akarok lerakni.” És még egy korábban lezárt útra sem tett fel 2 bábut, hogy majd azokat is együtt akarja a többivel.
Akkor rájöttem, hogy még mindig túlságosan a nyerés-vesztés kategóriákban gondolkodom egy játék kapcsán, pedig annyira nem szeretnék! Valójában a játék öröme a fontos, amit a lányom most abban tudott megélni, hogy sikerül egy hosszú utat csinálni, és egyszerre 5 bábut lerakni. Ennyi idősen ő már fel tudja azt mérni, hogy ezzel a győzelmet kockáztatja. De az most nem számított neki.
Te hogy vagy ezzel? Mennyire tudsz egy játékot élvezni, csak a játék öröméért? A közösen megélt pillanatokért?
Ha jó lenne ebben fejlődni, nézd meg, hogy van-e most a játékossággal kapcsolatos programom, vagy ha szívesen tanulsz egyedül, szeretettel ajánlom a Hogyan legyek játékosabb szülő c. kiadványomat.
