A Kapcsolódó Nevelés azt javasolja, hogy amikor a gyerekeinkkel játszunk, akár fizikai, akár kognitív ügyességet igénylő játékot, lehetőleg hagyjuk nyerni. Nekem ez különösen bekattanásom, hogy a lehető legtöbb esetben tegyünk így. Mindig is gondom volt a hierarchiával, sosem értettem, hogy hogyan helyezheti az egyik ember magát a másik fölé, bármilyen alapon. A gyerekeknek pedig ez folyamatos megélése: talán még azt is mások mondják meg, hogy mikor vagyok éhes, vagy hogy mikor mehetek ki a vécére. Ennek az alapélmények az ellensúlyozása, hogy legalább velünk, a szüleivel élhesse meg azt, hogy ő is erős, ügyes, okos, fölé tud kerekedni egy felnőttnek.
Ettől ő másokon hatalmaskodó felnőtt lesz? Ellenkezőleg! Pár évvel ezelőtt amikor ilyen kérdéseket kaptam, vagy hogy mégis meddig kell ezt csinálnom, még csak a hitem volt erős, hogy ez így jó, de most már tapasztalatom is van, hogy ez így tényleg működik.
Sok-sok éven keresztül játszottam úgy a gyerekeimmel, hogy hagytam őket csalni, hagytam őket nyerni. Idővel ez már nem olyan nehéz, mert ugye ők is ügyesednek, és időnként már mi is teljes erőbedobással játszhatunk. Az utóbbi 1-2 évben (10,5 éves most a középső, és 13 lesz a legnagyobb) fokozatosan azt vettem észre, hogy már nem igényük, hogy mindig ők nyerjenek. Ugyanúgy játszhatok már velük, mint ahogy egy másik felnőttel tenném. A versengés, a győzelem helyett a közös élményen, a játék élvezetére került a hangsúly. Már nem élnek azzal, ha felajánlok valamilyen könnyítést. És amikor az 5,5 éves kistesó is játszik velünk, ugyanazokkal a „trükkökkel” próbálják elérni, hogy az ő számára is élvezetes legyen a játék, hogy kiegyenlítettebbek legyenek az erőviszonyok, mint amiket én is éveken át alkalmaztam velük.
A kicsinek most még fontos a győzelem, minden alkalommal menetrendszerűen kiborul a játék vége felé, akkor is, ha nyerésre áll. „Nem fogok nyerni, sosem nyerek!” – hajtogatja. Nem csoda, hiszen egy 7 fős családban ő a legkisebb, ráadásul viszonylag nagy korkülönbségekkel. Biztatjuk, meghallgatjuk, és aztán újra játszik velünk. Pár év, és benne is el fog múlni az örökös alulmaradás érzése.
Ezzel a módszerrel éppen hogy olyan gyerekeket, felnőtteket nevelünk, akik nem érzik szükségét, hogy másokat elnyomjanak. Hát, ezért is szoktuk mondani, hogy a gyereknevelés egyben politikai tett is.
2023. március
