Az Egyszerűbb gyermekkor c. világhírű könyv szerzőjének a fegyelmezésről szóló könyve. Sokan ismeritek és alkalmazzátok Magyarországon is ezt a szemléletet, ami több ponton jól összeegyeztethető a Kapcsolódó Neveléssel. Számomra a legkedvesebb elképzelése az, hogy ha a gyereknek „lelki láza” van, vagyis nem valamilyen fertőzés, testi betegség támadta meg, hanem pszichés okból nincsen jól, akkor is arra van szükség, hogy pár napot otthon maradjon, és gondoskodjunk róla. A másik a felnőtt világ kiszűrése, azzal a különbséggel, hogy nálam máshol van a határa annak, amit beengedek a gyerekeim életébe.
Az ebben a könyvben leírtakkal több ponton tudok azonosulni, de olyan is van, amivel nagyon nem. A problémás viselkedés magyarázatában hasonló, hogy fontos szerepet tulajdonít a prefrontális kéreg éretlenségének, és ezeket a viselkedéseket nem rosszaságként, hanem jelzésként értékeli. Ami viszont különbség: ahogy a Kapcsolódó Nevelésben minden a kapcsolódásról szól, úgy az Egyszerűbb gyermekkor esetében nem meglepő módon minden megoldás kulcsa az egyszerűsítés. A szerző arra buzdítja a szülőt, hogy azt keresse, hogyan tudná a gyereke életét egyszerűsíteni. Ami sok esetben biztosan hozzájárul a gyerek kisimultabb idegrendszeréhez, Kapcsolódó Nevelés oktatóként viszont mindig azt (is) keressük, hogy hogyan tudnánk a gyerekünkhöz többet, jobban kapcsolódni.
Sokat beszél arról, hogy a mai szülők gyakran túl nagy döntési szabadságot adnak a gyereknek, amivel ő még nem tud megbirkózni. Én nem vagyok abban biztos, hogy ez Magyarországon is így van-e, illetve hogy valóban a liberális eszmék vannak-e a jelenség mögött, vagy inkább az, hogy igyekszünk valahogy megúszni a balhét, mert nehezen tudunk mit kezdeni a sírással, hisztivel, vagy a puffogással, amitől úgy érezzük, hogy a gyerek nem szeret minket. Mindenesetre maximálisan egyetértek azzal, hogy ne adjunk választási lehetőséget a gyereknek olyan dologban, amibe valójában nincsen beleszólása. Ez gyakran csak egy rossz kommunikációs berögződés, pl. „Akkor most indulunk a boltba, jó?” helyett mondjuk azt, hogy „Gyere, indulunk a boltba.” (Ettől még a gyerek nem biztos, hogy jön, de az első esetben teljes joggal mondja azt, hogy nem, neki mást ötlete van.)
A szülő szerepét életkorok szerint 3 szakaszra osztja: kormányzó, kertész és kalauz. Nekem ez egy picit merev, én ezt inkább úgy képzelem el, hogy bármilyen életkorban helyzetről helyzetre eldönthetjük, hogy melyik elvet alkalmazzunk (ez szerepel a könyvben is, de nem annyira hangsúlyos). Gondolom ez a 3 szó eredeti nyelven is ugyanazzal a betűvel kezdődik, az én agyam ezt nem tudta kezelni, és folyton keveredett bennem ez a 3 szerep.
Lehet, hogy ez csak egy árnyalatnyi különbség: ez a könyv is hangsúlyozza a kapcsolódás fontosságát, és hogy a gyerek nem azért „rossz”, hogy kitoljon velünk, mégis azt érzékelem, hogy a szerző szerint bizonyos viselkedéseknek azért kell, hogy következménye legyen. Ilyen az én szemléletem szerint nincs – legfeljebb természetes következménye, vagyis olyasmi, amit nem mi találtunk ki nevelési célzattal.
Szintén picit fura volt nekem a nyelvezet, ami lehet, hogy csak rossz fordítás eredménye, de gyakran mintha harcban álló ellenfélként, szándékos bajkeverőként írná le a gyereket. Ez a fogalmazásmód nekem kicsit kiüti a mondanivalót.
A kamaszokkal kapcsolatban van benne egy rész, ahol külön leírja, hogy fiúkkal és lányokkal hogy érdemes bánni. Nem eltagadva az átlagos fiú és átlagos lány közötti különbségeket, a gyakorlatban ennek a különbségtételnek nem látom értelmét. Ha figyelünk a gyerekünkre, akkor tudni fogjuk, hogy melyik megközelítés fekszik neki, és ez nem biztos hogy az lesz, amit a nemi sztereotípiák alapján várnánk. (Ezzel a témával kapcsolatban nekem jobban tetszik Larry Cohen megközelítése, aki azért szentel egy külön fejezetet a lányok és a fiúk nevelésének a Játékos Nevelés c. könyvben, hogy csökkentsük a mesterségesen létrehozott különbségeket, vagyis: a lányokkal is birkózzunk, nekik is szükségük van az erejük megtapasztalására, és a fiúknak is adjunk teret az érzelmei kifejezésére.)
Az utolsó fejezetet a digitális nevelésnek szenteli: ez az a rész, amivel egyáltalán nem tudok azonosulni. Nemcsak a kütyüket démonizálja, hanem azokat a gyerekeket is, akik a rabjaivá váltak. Azzal biztatja azokat a szülőket, akik félnek, hogy a kütyümentes gyereküknek nem lesznek barátai, hogy ilyen barátokat ne is akarjanak. Ezt a kérdést teszi fel azzal kapcsolatban, hogy gyakran normálisnak fogadjuk el, hogy a kütyük már az életünk részei: „el tudunk-e akár csak képzelni még egy olyan élethelyzetet, amelyben egész kultúránk megenged, támogat és bátorít egy gyerekeinkre bizonyítottan veszélyt jelentő, káros tevékenységet?” Hát, az a helyzet, hogy én el tudok ilyet képzelni, nem is egyet: büntetés-jutalmazás, osztályzás, házi feladat, frontális oktatás… Természetesen én is látom a kütyük, a közösségi média káros hatásait, de én abban hiszek, hogy ezeket akkor tudjuk minimalizálni, ha partnerként kezeljük a gyereket ebben is, kritikus gondolkodásra tanítjuk, és arra bátorítjuk, hogy azzal foglalkozzon, ami érdekli, amit szeret.
És hogy egy pozitív gondolattal zárjam: nagyon tetszik az a hasonlata, hogy a vajúdó nőt ugyanúgy kell kísérni, mint egy kamasz gyereket: „Könnyen lehet, hogy nem tud úgy társalogni, mint általában. Nem kell elismételnie a szavait, vagy éppen kiabálnia vele, ha nem reagál valamire; bár a szülésre koncentrál, minden szót hall, és óriási szüksége van önre ezekben a varázslatos és félelmetes percekben.”
Összességében hasznos könyvnek találom azoknak, akik keresgélik, hogy az autoriter nevelés helyett mi az, ami számukra önazonos lehet. Aki szereti a metaforákat, annak kifejezetten ajánlom.
