Nagyon vártam ezt a könyvet, a címe alapján arra gondoltam, arra fogok tippeket kapni, hogy hogyan tudnám a gyerekeimet még kevésbé irányítani, mint eddig. Bár sok újdonságot nem tartogatott számomra, a tartalom szuper: a szülő-gyerek kapcsolat minőségére helyezi a hangsúlyt, beszél az érzelmek fontosságáról, hogy lássuk meg a mögöttes okokat a gyerek, és a saját viselkedésünk mögött is. Sok jó gyakorlati ötlet is van benne – (leszámítva a végén a pozitív megerősítés gyűjteményt, számomra ellentétes az egész könyv mondanivalójával, nem igazán értem, hogy került bele pl. ilyenek: ha teljesítette a kitűzött céljait, aznap ő választhatja ki a vacsorát).
A bűntudatkeltési szint viszont maximális. Egy ilyen tartamú könyvtől ezt nagyon nem vártam volna. Olyan súlyos mondatok hangzanak el, vagyis íródtak le benne, mint hogy ha nem figyelsz oda elég jól a gyerekeid érzéseire, akár a halálsoron is végezhetik. Végig ostorozza a büntetésen, fenyegetésen alapuló nevelést, miközben pontosan ezt teszi a szülőkkel: azt képzeli, hogy a szülők csak egy ilyen súlyos fenyegetés hatására képesek jól kapcsolódni a gyerekeikhez. A kultúránk annyira átitatott ezzel a gondolattal, hogy a „jó útra térítésnek” ez a módja, hogy még egy elismert szakértő, aki elméletben és gyakorlatban is pontosan tisztában van vele, hogy nem jó, nem hasznos, belecsúszik ebbe.
Ha valaki el tud vonatkoztatni az erős bűntudatkeltő felhangtól, akkor egy jó szemlélelet, és jó gyakorlatokat ismerhet meg belőle, de aki érzékeny a kritikára, és hajlamos a maximalizmusra az inkább ne olvassa el szerintem.
